Átmeneti sejtes karcinóma: Egykor gyógyíthatatlannak tartották, ma már jól kezelhető

Frankie sok szempontból szerencsés kutya volt. Néhány évvel ezelőtt még halálos ítéletet jelentett volna Frankie számára az átmeneti sejtes karcinóma (TCC) diagnózisa. A húgyhólyagráknak ebben a leggyakoribb típusában szenvedő kutyáknak nulla esélyük volt a túlélésre. Gyakran már a diagnózis felállítása után elaltatták őket, mivel nem volt ismert kezelés a betegségre.

A TBC a húgyhólyagot bélelő sejtekből fejlődik ki. Ahogy a rák növekszik, a hólyag falába és az izmokba vándorol. Egyes esetekben a daganat elzárja a vizelet áramlását. Más esetekben a rák végül átterjed más szervekre és a nyirokcsomókra. Akárhogy is, a prognózis kilátástalan volt. Egészen a közelmúltig.

Frankie és más kutyák szerencséjére az idők változnak. Az AKC Canine Health Foundation által támogatott folyamatos kutatásoknak köszönhetően az elmúlt évtizedben nagy előrelépés történt a TCC kezelésében. “Ez egyértelműen kezelhető rák” – mondja Dr. Deborah Knapp, a Purdue Egyetem Állatorvosi Karának Purdue Összehasonlító Onkológiai Programjának igazgatója.

Knapp szerint jelenleg két meglehetősen standard kezelés létezik a TCC kezelésére. Az egyik egy intravénás kemoterápiás gyógyszer, a mitoxantron, valamint egy orális nem szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszer (NSAID), a piroxikám alkalmazása. A másik a piroxikám önmagában történő alkalmazása, különösen azokban az esetekben, amikor a kutya gazdája költség vagy egyéb okok miatt el akarja kerülni a kemoterápiát. (A piroxikám rákellenes tulajdonságait akkor fedezték fel, amikor más típusú rákban szenvedő kutyáknak adták fájdalomcsillapításra, és a rák egyes esetekben remisszióba ment.) Más kemoterápiás gyógyszereket, például a karboplatint és a ciszplatint is sikeresen alkalmazták piroxikámmal kombinálva. Ezek azonban általában több mellékhatást okoznak, ezért ritkábban alkalmazzák őket.

Knapp klinikai vizsgálataiban a kutyák gyakran több különböző gyógyszert is kipróbálnak. Amikor az egyik gyógyszer már nem hatásos, egy másik gyógyszert adnak. Mivel ma már többféle kezelés áll rendelkezésre, Knapp szerint “körülbelül 75%-os esély van arra, hogy a rákot kordában tudjuk tartani vagy visszafejlődést tudunk okozni”. Más szóval, a rák stabil marad vagy zsugorodik.”

Frankie egyike volt azoknak a kutyáknak, akik a Purdue klinikai kísérletek előnyeit élvezték. 2007-ben az indonéziai Schererville-ben élő Laurie Hoffman észrevette, hogy kilencéves skót terrierje, Frankie gyakran és erősen vizel. Ez a vizeletben lévő vérrel együtt számos gyakori probléma, például hólyagkő, hólyaggyulladás vagy hólyagfertőzés tünete lehet, de a TCC jele is lehet. Hoffman elmondja: “Azonnal felcsapott a vörös zászló a fejünkben, mert tudtuk, hogy a skót terriereknél gyakori a hólyagrák”. Az ultrahang nagy tömeget jelzett Frankie hólyagjában, és a biopszia megerősítette a TCC diagnózisát.

A Purdue-ban végzett biopszia során a daganat jelentős részét eltávolították. A TCC legtöbb esetéhez hasonlóan azonban a daganat elhelyezkedése lehetetlenné tette a teljes eltávolítást. Hoffman következő lépése az volt, hogy Frankie-t beírja a Purdue klinikai vizsgálatába, ahol Frankie mitomicin C-t, egy vizsgálati gyógyszert kapott, amelyet katéteren keresztül közvetlenül a hólyagjába adtak be. A gyógyszer egy órán át a hólyagban maradt, majd a katéteren keresztül eltávolították.

Ez az intravénás módszer a mitomicin C koncentrált mennyiségét juttatta közvetlenül a daganatba, és csökkentette az intravénás kemoterápiát gyakran kísérő mellékhatások kockázatát is. Hoffman szerint Frankie-nek valóban egyáltalán nem voltak mellékhatásai. “Hazafelé menet aludt az autóban, és utána megéhezett egy nagy étkezésre!!!”

Ez nem jelenti azt, hogy ennek a kezelésnek nincsenek kockázatai. Míg Frankie és a kutatási tanulmányban részt vevő sok más kutya jól viselte az intravénás terápiát, és a kutyák nagyjából felénél a daganatos megbetegedés megszűnt, és kevés mellékhatás jelentkezett, néhány kutya nem volt ilyen szerencsés. Ezekben az esetekben a gyógyszer nem maradt a hólyagban. Ehelyett az egész kutyák szervezetében elterjedt, és az intravénás kemoterápia során fellépő súlyos toxikus reakciókhoz hasonló mellékhatásokat okozott. Knapp szerint a kutatók nem tudják, hogy mely kutyák lesznek ilyen módon érintettek. Következésképpen az intravesikális mitomicin C terápia továbbra is tanulmányozás alatt áll, de alkalmazható lehet olyan kutyáknál, akik nem reagálnak a szokásos kezelésekre.

Frankie 10 hónapig vett részt a Purdue tanulmányban. Ez idő alatt jó volt az életminősége. Hoffman szerint “Frankie teljesen jól érezte magát; a daganat nem nőtt, minden stabil volt, és tökéletesen érezte magát”. Aztán a dolgok elkezdtek megváltozni. Frankie-nek időszakos fájdalom jelentkezett a lábában. A röntgenfelvételek nem mutattak ki semmit, de a probléma egyre súlyosbodott, mígnem Frankie elérte azt a pontot, amikor már nem tudta mozgatni a hátsó lábát. Egy MRI vizsgálat megállapította, hogy a rák átterjedt Frankie gerincére. Ekkor Hoffman meghozta a döntést, hogy elengedte szeretett Scottie-ját.

Tíz hónap talán nem tűnik hosszú időnek, de a nulla napos túlélési arányhoz képest könnyen érthető, hogy Hoffman miért volt “nagyon boldog, hogy részt vettünk, és biztosan újra megtennénk”. Knapp kutatásai jelentős előrelépésekhez vezettek a TCC kezelésében.

És a gyógyszeres terápia nem az egyetlen terület, ahol előrelépés történt. Az AKC Canine Health Foundation támogatásával Knapp és a Purdue kutatói genetikai és környezeti tényezőket egyaránt tanulmányoztak, hogy meghatározzák a TCC-ben betöltött szerepüket. Mindkettő fontos.

A kutatók gyanítják, hogy a TCC-ben genetikai tényezők is szerepet játszanak, mivel bizonyos fajták, például a skót terrierek, a West Highland fehér terrierek, a shetlandi juhászkutyák, a beagle-ek és a drótszőrű foxterrierek sokkal nagyobb valószínűséggel betegszenek meg, mint mások. Knapp szerint ezen a területen előrelépést értek el, és “sokkal közelebb vannak ahhoz, hogy megtalálják a TCC-vel összefüggésbe hozható tényleges gént”. Ennek az információnak a birtokában azt remélik, hogy stratégiákat tudnak kidolgozni a betegség korábbi felismerésére, amikor a betegség jobban reagál a kezelésre.

A környezeti tényezők is szerepet játszanak. Knapp szerint a TCC kialakulásának legnagyobb kockázatának azok a kutyák vannak kitéve, amelyek mind genetikailag hajlamosak a rákra, mind pedig olyan káros környezeti tényezőknek vannak kitéve, mint a gyepre ható vegyszerek és rovarirtók. A spektrum másik végén a tanulmányok hasznos környezeti tényezőket is azonosítottak. Egy skót terriereken végzett vizsgálat kimutatta, hogy azoknál a kutyáknál, akik hetente legalább háromszor ettek zöldséget, 70%-kal csökkent a TCC kialakulásának kockázata.

Knapp nagyon jól összefoglalja a fejlődést: “Elértünk egy olyan pontra, ahol a TCC-t nagyon jól kezelhetőnek tartjuk, és ahol a legtöbb kutyának várhatóan néhány hónaptól több mint egy évig tartó, nagyon jó életet biztosítunk. Arra számítunk, hogy egy kis százalékuk több évig is élhet, és néhány szerencsés kutya meggyógyul”. A jövő pedig még fényesebbnek tűnik. A Purdue jelenlegi TCC-kutatásának lehetséges felfedezései alapján még több javulásra számíthatunk a diagnózis és a kezelés terén.