Így néz ki a humánus vágás. Elég jó?
A kaliforniai Marin megyében, a Corte Madera bevásárlóközpontban található Stang’s Hot Dogs and Sausages standjánál található 5,25 dolláros, marhahúsból készült hot dogon elég címke van ahhoz, hogy a legigényesebb gasztronómusok is elégedettek legyenek. “Nem tartalmaz nitrátot.” “Organikus fűvel táplált.” “Tanúsított humánus tartás.” A gyártója, a Prather Ranch Meat Company azt állítja, hogy ez a lehető leginkább fenntartható módon nevelt hús, és a Prather hot dog a legnépszerűbb termék a Stang’s étlapján. “Az emberek felárat fizetnek érte” – mondja Jon Stanger tulajdonos. “A Prather Ranch névnek nagy súlya van errefelé.”
A kiterjedt és szép 34 000 hektáros ranch központja Kalifornia legészakibb sarkában, az oregoni határ közelében található, ahol a vulkanikus Mount Shasta festői hátteret nyújt az olykor több ezer legelésző tehénnek. A Prather honlapja úgy írja le az üzemet, mint “egy egyedülálló, zárt nyájüzemet, amely saját szénát nevel, saját szarvasmarhákat tenyészt, és saját maga végzi a vágást és a feldolgozást”. A farm volt az egyik első farm, amely ökológiai minősítést kapott a marhahústermékek tekintetében, és elnyerte a Certified Humane Raised and Handled (tanúsítottan humánusan nevelt és kezelt) jóváhagyást.
A telefon Prather szerény, bézs színű irodájában sokat csörög. De amikor az emberek manapság telefonálnak, leggyakrabban nem azt kérdezik, hogy mivel etetik a teheneket, vagy hogy kapnak-e antibiotikumokat vagy hormonokat, vagy hogy milyen dúsan és szabadon mozognak.
Azt akarják megerősíteni, hogy milyen békésen haltak meg.
Egy tehén a kábítás után felfüggesztve. A Prather Ranch alkalmazottai a hátsó patáiknál fogva emelik ki az állatokat, majd egy lefolyó felett elvéreztetik őket. A tehenek gyorsan elpusztulnak, és a szakértők szerint a kábítás megakadályozza, hogy fájdalmat érezzenek.
Technikailag a kíméletes vágás az Egyesült Államokban az 1958-as Humane Slaughter Act-tel vált törvényerőssé, amelynek célja, hogy megakadályozza az állatok “szükségtelen szenvedését” a vágás során. A törvény betartása azonban történelmileg csak elvétve történt meg, és az azóta eltelt évtizedekben, a szenzációs fedett nyomozások, az internetes állatkínzásról szóló videók és az aktivista PR-kampányok nyomán a húsfogyasztók elkezdtek információt követelni arról, hogy a hús hogyan jut el a készítőjéhez.
Ha a Prather Ranch telefonálói jelzik, ez az aggodalom saját mozgalommá kezd nőni. És bár egy dolog elméleti szinten megérteni a vágási gyakorlatot, egy másik dolog ott lenni egy szobában, amikor egy tehén meghal.
Ezért a húsipar legprogresszívebb részétől akartam megtudni a vágásról. Vajon a nagy vágóhidak olyan rosszak, mint ahogyan azt elképzeljük? Ugyanannyi figyelmet kellene fordítanunk arra, hogyan halnak meg az állatok, mint arra, hogyan élnek? Még a legjobb körülmények között is mennyire lehet humánus a vágás?
A vágás egy olyan kérdés, amely legalább annyira személyes, mint amennyire filozófiai, mint amennyire szisztematikus. És ez az a pont, ahová az autista állatvédő Temple Grandin megérkezett, hogy egységesítse a humánus vágási gyakorlatot az Egyesült Államokban.
A Fast Food Nation és a PETA előtt Grandin a tehenek között feküdt a nagynénje farmján. Tudott azonosulni a tehenekkel, és – mint mondta – úgy is tudott gondolkodni, mint ők. Az Animals in Translation című könyvében Grandin elmagyarázza, hogy autistaként élni az életet – szorongást és fenyegetettséget érezni az ismeretlen környezet miatt – nem különbözik attól, amit a tehenek éreznek, amikor átmennek a kezelő létesítményeken. Grandin leírja, hogy megijedt mások felé irányuló gyors mozdulataitól, és azt mondja, így értette meg, hogy egy ismeretlen tárgy a tehén látóterében, miközben áthalad a csúszdán, megijeszti, és megállítja a tehenet (és a felállást) (ami mind az állatok stresszéhez, mind a vágóhídi termelékenység csökkenéséhez vezet).
De még a ’70-es években, amikor az egyetemi kutatásaihoz a vágóhidakra lopakodott, Grandinnek gondjai voltak azzal, hogy a marhatenyésztők komolyan vegyék az állatokkal való bánásmóddal kapcsolatos kritikáit. Úgy találta, hogy a szarvasmarhákat feleslegesen stresszelik a kezelőik. A szarvasmarhák megcsúsztak, elestek és megsérültek. Becslése szerint a 80-as évekre a dolgok “nagyon rosszra” fordultak. A 90-es évek elejére “szörnyű” lett.”
Aztán 1993-ban a Jack in the Boxban felszolgált darált marhahús négy gyermeket ölt meg egy E. coli járványban, és még a gyorséttermi óriások is kénytelenek voltak javítani a helyzeten.
Today, Dr. Grandin is a best-selling author, and her Animal Welfare Audit is the standard in the industry. Half of the cattle in the United States and Canada are now handled by equipment Grandin designed. Az ország legnagyobb marhahús kiszolgálói és beszállítói – McDonald’s, Wendy’s, Burger King, Cargill, Tyson – közül néhányan megfelelnek az általa végzett ellenőrzés pontjainak: az állatok legalább 95 százalékát az első lövéskor elkábítják (általában egy acélcsavarral a fejbe lőtt, rögzített csavarral működő pisztollyal). Legfeljebb 1 százalékuk esik el. Legfeljebb 3 százalék muhogás. Legfeljebb 25 százalékot ütöttek meg villanypálcával. Ezen a ponton, mondja, “El lehet vinni valakit egyenesen a világ egyik legnagyobb vágóhídjának kábítósorára”, és az illető helyeselni fogja, amit lát.”
Ő maga is húsevő. Egyik reggel találkoztunk az Iowa Farm Bureau éves kongresszusán Des Moines-ban az elmúlt télen. “Hú, de finom szalonnát ettek ma reggel a szállodában” – meséli, és még gyorsabban beszél, mint ahogy Claire Danes alakította őt az életéről szóló 2010-es HBO-filmben. “Borsos cucc volt rajta, nagyszerű volt.”
A hatalmas, modern előadóteremben tartott fő beszédében a mintegy 1100 gazdálkodóból, tudósból és agronómusból álló tömeg előtt azt mondja, hogy az embertelen “kezelés már nem a legnagyobb gondom.”
Mégis, hangsúlyozza, állandó irányítás és felügyelet nélkül az emberek visszaesnek. Eldobják a malacokat, vagy kitépik a cédulákat a tehenek füléből, vagy harapós pásztorkutyákat használnak. Néhány vágóhíd túl sokáig hagyja a szarvasmarhákat a 95 fokos hidegben a szabadban, vagy a dolgozók helytelenül keverik a növekedést elősegítő gyógyszereket a takarmányba, és túladagolják az állatokat.
A Grandin azonban az iowai kongresszuson arra a következtetésre jutott, hogy a hőstressz és a kocavemhesítő istállók használatának néhány aggasztó tendenciájától eltekintve “a kezelés nagyszerű”, nem utolsósorban azért, mert az állatok stresszelése és bántalmazása a vágás előtti utolsó öt percben olyan laktátkibocsátáshoz vezet, amely kemény húst eredményez. Grandin szerint egy videó, amelyen egy gazda egy sertést ver egy kapurúddal, semmivel sem reprezentatívabb az elterjedt gyakorlatra, mint ahogy egy tüzes baleset a Mothers Against Drunk Driving (Anyák az ittas vezetés ellen) egyik videójában sem jelzi, hogy az utakon minden sofőr részeg. A humánus vágási ügyek jelenlegi állása annyira jó, hogy amikor Grandin a középnyugati farmerek gyűlésén beszélt, előadása nem a kezelésről, hanem az üzenetküldésről szólt – “Hogyan tudnak a farmerek kapcsolatot teremteni a fogyasztóikkal?”
“Hogyan játszana az esküvői vendégeivel New Yorkból?”. kérdezte tőlük Grandin. A New York-iak, magyarázza, azok az emberek, akik a legkevésbé értik, mi történik valójában a farmodon. Ha nekik el tudod adni, akkor bárkinek el tudod adni, mert a leginkább tájékozatlan emberek, akik az életüket irodákban töltik, elvonatkoztatva a mezőgazdasági valóságtól, a legradikálisabban negatívan vélekednek a farmokról.”
Más szóval Grandin meglehetősen élesen jellemzi az én általános típusomat – külvárosban nevelkedett, városi lakásban élő, gépiesen képzetlen -. Itt volt az ideje, hogy magam is szemtanúja legyek annak az 5 dolláros hot dog levágásának.
Most a teljes nyilvánosság előtt: távolról sem vagyok szenvtelen a tehenek iránt. Amikor 23 éves voltam, eltöltöttem néhány napot egy szabadon tartott biofarmon Ausztráliában, ekkor határoztam el, hogy egy nap veszek egy tehenet, és Jennynek nevezem el. Egy 300 mérföldes, ötórás autóút végén San Franciscóból, egy hosszú kavicsos út legvégén udvariasan köszöntem a teheneknek, akik némán álltak és üdvözöltek minket a Prather Ranchon.
A vágóhíd melletti otthonukban egy tál marhapörkölt felett Mary és Jim Rickert, a vezérigazgató és résztulajdonosok elmagyarázzák, hogy komolyan veszik a kíméletes vágást – kis, USDA által ellenőrzött helyszíni vágóhídjuk ritkaságnak számít a szakmában -, mert ez egyszerűen “a józan tisztesség és a józan ész”. Ennek ellenére néha mégis kötődnek a szarvasmarhákhoz, és időnként megkímélnek egyet, amelyikhez túl közel kerülnek, és háziállatként tartják. Mary megrázza vállig érő barna haját, amikor megkérdezik tőle, hogy részt vesz-e holnap 21 tehenük levágásában. “Nem szeretek nézni” – mondja.
A következő havas reggelen korán belépünk a Prather vágóhíd egyik kompakt helyiségébe. Az összes rendelkezésre álló helyet egy lógó tehén foglalja el, amelyet felszeletelnek, egy másik lógó tehenet megnyúznak, és egy harmadik, éppen elkábított tehén lóg, amelyet felvágnak, miközben 5 gallon vér ömlik a testéből néhány méterre tőlem. Pillanatokkal ezelőtt éppen ezt a tehenet hallottuk muhogni a fal túloldalán lévő kopogtatófülkéből.
Mary figyelmeztetett minket, hogy “a hangoskodás nem feltétlenül jó dolog”, mégis mély, mély, dübörgő bégetés visszhangzik a falakról. Grandin – akivel Rickerték találkoztak, és aki a nonprofit Certified Humane címke mögött álló tudományos bizottságban ül – ezt a szorongás jelének tartja. Mary azt mondja, Grandin egyszer azt mondta neki, hogy a Prather tehenek talán azért muhognak, mert vérszagot éreznek, és csípőből a rendszerbe kerülnek.”
A következő tehén, a tehén, akinek a halálát nézem, csendes. Fekete. Lazán jön lefelé a sétányon. Belelép a préscsatornába, a fém ölelő ketrecbe, amely a tehenek oldalára záródik, hogy megnyugtassa őket. Scott Towne, az öldöklésért felelős fickó leüti egy CASH Knockerrel, egy vaktölténnyel, amely a hosszú, fából készült nyelű eszköz végén lévő fémkészülékből a fej elejébe lő, a szeme fölé, behorpasztja a koponyát, de nem hatol be az agyába, érzéketlenné téve az állatot. A tehén szeme azonnal becsukódik. A nyaka elernyed, a szája nyitva, könnyedén, mint egy gyermek, aki elalszik a vacsoraasztalnál, vagy egy üzletember, aki elalszik a repülőn.
A hazafelé vezető úton megállok egy bárnál, hogy bourbon-gargalizáljam ki a torkomból az elhúzódó halálérzetet és hányingert, és elgondolkodom a tehén létezésén. Hogy a gazdáknak kínozniuk kell-e az állatokat, vagy undorító, túlzsúfolt és szaros körülmények között tartani, vagy lassan meggyilkolni őket, nem is kérdés. Prather észak-kaliforniai füvet majszoló csordája nyilvánvalóan olyan jó bánásmódban részesül, mint bármelyik természetes életben élő, de a “jó” halál nem kodifikálható ilyen könnyen.
“Lehet-e egy vágóhidat tökéletessé tenni?”. kérdezte Grandin Iowában. “Nem, ezen a világon semmit sem lehet tökéletessé tenni, ami gyakorlatias dolog. Ez egyszerűen lehetetlen.”
Azok számára, akik megélhetésből ölnek állatokat, a tökéletlenséggel való megbékélés mindennapos dolog. Persze, Prather’s Towne elég keménynek tűnik ahhoz, hogy megöljön egy kocsmai verekedésben, de könnyen mosolyog, sőt, néha még kuncog is. Azt mondja, elszomorítja, ha a tehenek nem kábulnak el az első lövésnél. Azt mondja, hogy ez bárhol megtörténhet, még akkor is, ha egy kis farm bérli fel, hogy megöljön egy tehenet a mezőn. Pratherben ez minden vágási napon körülbelül kétszer fordul elő. És a tehén, amelyik befelé jövet muhogott, nem az utolsó, amit aznap reggel hallunk; egy másik is muhogni kezd a préscsatornában. Mivel a koponyája túl öreg és túl vastag a kábítóhoz, Towne-nak helyette 9 milliméterest kell használnia. Addig muhog és muhog, amíg Towne azt kiáltja: “Tűz a lyukba!”, és a szeme közé lövi.
Két tehén muhog, és két tehenet kell kétszer lelőni 21-ből, ami Grandin elfogadható normái alatt van, és magasabb százalék, mint a szokásos McDonald’s üzemauditjánál. De még ha el is hinném, hogy egy tehén az emberrel azonos tudatossági szinttel rendelkezik, látva Prather teheneit élve és holtan, Rickerték valóban megfelelnek a gyakran hangoztatott céljuknak, hogy “a lehető legjobb életet adjuk nekik.”
Nem mindenki gondolja, hogy ez a lényeg. Ashley Byrne, a PETA kampányszakértője szerint az állatok élelemért való megölése soha nem etikus.
A PETA egyik alapelve, hogy az állatoknak joguk van ahhoz, hogy ne szenvedjenek. Ezért megkérdezem Byrne-t, mi van akkor, ha a Pratherben nem? “Mi abszolút támogatjuk, hogy ezeket a kevésbé kegyetlen módszereket alkalmazzák, amíg az állatokat élelmiszernek nevelik; mi pragmatikusak vagyunk” – mondja. A PETA szerint azonban nincs olyan, hogy elfogadható módja az állatok élelmezési célú leölésének, akár vannak USDA-előírások, akár nincsenek. “A vágás lehet kevésbé kegyetlen” – mondja. “De nem humánus.”
De mi a humánus halál? Prather nem csak a lehető legjobb életet, hanem a lehető legjobb halált is megadja a teheneknek. Aligha van olyan állat a természetben – az embert is beleértve -, amelyik olyan gyorsan és fájdalommentesen hal meg, mint Prather csordája. Grandin munkájának köszönhetően még a Prathernél kevésbé ritka üzemekben is meglepően szigorúak a vágási előírások az Egyesült Államokban.
Három héttel a Pratherben tett látogatásom után meglátom az étlapon a marhahúsukból készült hamburgert. Átgondolom mindazt, amit az állat haláláról tudok. A humánus vágás azon a szinten, amelyre a Pratherben erőlködve törekedtek, végső soron nem tükrözi azt, ami a teheneknek fontos. Tükröt tart az emberek elé, akik fogyasztják őket. I order without hesitation.