Üdvözöljük a világ legnagyobb péniszgyűjteményében
HUSAVIK, Izland — Három évvel ezelőtt, amikor egy helyi halász egy döglött rozmárt talált a birtokán, levágta a péniszét, és felhívta Sigurdur Hjartarsont.
“Levettem. Kell?” – kérdezte, mert úgy gondolta, hogy Hjartarsont, a néhány mérfölddel arrébb található fallológiai múzeum kurátorát érdekelheti egy szerinte rendkívül öreg, kéttonnás rozmár nemi szerve.
Hjartarson el volt ragadtatva. Az általa vezetett Izlandi Fallológiai Múzeum, amely a világ legnagyobb pénisz- és péniszrész-gyűjteményének ad otthont, újabb értékes példányt szerzett.
Hogy birtokában legyen ugyanis minden Izlandon élő hím emlős nemi szervének – ezt a célt már évekkel ezelőtt kitűzte maga elé – Hjartarsonnak egy rozmárra volt szüksége, egy olyan állatra, amely évről évre egyre ritkább.
“A péniszek gyűjtése olyan, mint bármi más gyűjtése. Soha nem tudod abbahagyni, soha nem tudod utolérni, mindig szerezhetsz egy újat, egy jobbat” – mondta Hjartarson, miközben benyúlt a múzeum pénisz alakú pénztárgépébe, hogy visszaadjon némi aprót egy vásárlónak, mielőtt felvett volna egy ugyanilyen formájú telefont.
Az izlandi múzeum vagy “phalloteca”, ahogy Hjartarson szereti hívni, belseje úgy néz ki, mint valami morbid leánybúcsú baljós díszlete. Még a lámpaernyők is, amelyek nem péniszre hasonlítanak, bika- és bárányherékből készültek.
“Tudják, gyűjtők. Kicsit megszállottak tudnak lenni” – magyarázta Hjartarson.
A rozmár maradványai ma a múzeumban hevernek, óriási gyömbérgyökérként pácolva egy üveghengerben, amelyet a lenyűgöző darab elhelyezésére készítettek. A feliratot viseli: “Tag 100 cm , péniszcsont 62 cm mindkét herével. Formalinban.”
Míg a rozmár Hjartarson kedvenc darabja, közel sem ez a legnagyobb példány a fallotékában. Ez a megtiszteltetés egy ámbráscápát és annak félelmetes, két méter hosszú péniszét illeti.
“Ez még csak nem is az egész” – mondta Hjartarson, elmagyarázva, hogy miután egy bálna elpusztul, a péniszének kétharmada kiszivárog. Becslése szerint egy ámbráscet pénisze teljes egészében 13 láb hosszú, és közel 800 fontot nyom – lenyűgöző adatok egy olyan állattól, amely évente legfeljebb egyszer használja.”
De a Husavikban kiállított péniszpéldányok közül nem mindegyik ilyen ijesztően nagy. Ez különösen igaz a “D15b” kód alatt iktatott szervre.”
Ez egy emberi férfié volt, egy Pall Arason nevű híres nőcsábászé, aki januárban, 95 éves korában halt meg, miután állítása szerint 296 nővel feküdt le (természetesen “úriemberek pontlistáját” vezette).
Arason 1996-ban beleegyezett, hogy a péniszét halála után a múzeumnak adományozzák. Szavát megtartotta, bár közvetlenül a halála előtt sajnálkozott, hogy “kínosan összezsugorodott” az elmúlt években.
Most a példány, szőrrel és mindennel együtt, a kisebb emlősök – patkányok, nyulak és hörcsögök, amelyek testrészéhez – megalázó módon – nagyítóval együtt – az átlátszó vitrinben található, a felirattal: “Homo Sapiens Sapiens. Tag egészben, herezacskóval és mindkét herével. Formalinban.”
Évente 11 000 látogató teszi meg a kirándulást Izland északkeleti részébe, ebbe a Reykjaviktól körülbelül 6 órás autóútra lévő kis halászfaluba, hogy megnézze a múzeum 276 péniszdarabját.
A többségük helyi fajokból származik, de Hjartarson nemzetközi részleget is ápol.
“Ez az, 37 évnyi péniszgyűjtés. Valakinek meg kellett tennie” – mondta Hjartarson, a kitömött, pácolt és szárított péniszekkel teli falakra és szekrényekre mutatva, vagy — egy 1988-as bika esetében — “besózva, szárítva és sétapálcává alakítva.”
Hjartarson unalmas, konvencionális embernek mondja magát. “Családos ember vagyok” – mondta.”
Felesége és négy gyermeke támogatja a hobbiját, és nagyrészt ártalmatlan különcködésként kezelik. Hjartarson idén visszavonul a fallológusi tevékenységtől, és egyetlen fia veszi át a múzeumi üzletet, amely tavaly csak nullszaldós volt.
A falloteca ötlete 1974-ben viccből indult, négy szárított bikapéniszből, amelyeket Hjartarson egy barátjától kapott. Akkoriban a szárított bikapéniszt, az úgynevezett pizzát állatok ostoraként használták.
“Egyet megtartottam, a másik hármat pedig karácsonyi ajándékként elajándékoztam a barátaimnak” – mondta.
Ez az egy darab elég volt ahhoz, hogy hírnevet szerezzen. Hjartarson akkoriban Akranes kis kikötővárosban élt, ahol egy középiskola igazgatója volt.”
“Néhány tanárom nyáron egy közeli bálnavadász állomáson dolgozott, és elkezdtek bálnafiókákat hozni nekem, állítólag azért, hogy ugratjanak” – mesélte. “Aztán fokozatosan jött az ötlet, hogy érdekes lenne több emlősfajból is gyűjteni példányokat.”
1980-ra 13 darabja volt, négy bálnától és kilenc szárazföldi emlőstől. 1997-re, amikor a reykjavíki múzeum megnyílt, már 62 darabja volt. A többi, ahogy mondani szokták, történelem.
De a Husavikban található izlandi fallológiai múzeum talán többet mond Izland szexuális kultúrájáról és erkölcseiről, mint Hjartarson hobbijáról.
Nemrég még elképzelhetetlen lett volna egy ilyen múzeum Izlandon állítja Sigurjon Hafsteinsson antropológus, az Izlandi Egyetem docense.
“Az 1990-es évek elején a neoliberális kormány bevezette a szórakozás, a kreativitás, a turizmus stb. hangsúlyozását, ami lehetővé tette az új ötletek nyilvános megjelenését” – mondta. “Többek között ez tette lehetővé a fallológiai múzeum megjelenését és virágzását.”
Hafsteinsson jelenleg a témában készülő könyvében a fallológiát és az általa “izlandiak kivételességének” nevezett dolgot vizsgálja.
A munkacím?
Icelandick.