Üdvözöljük Asztanában, Kazahsztánban: a Föld egyik legfurcsább fővárosa
Az összes hely közül miért pont ide tettek egy várost? A repülőgép ablakából nézve minden ugyanolyan: lapos, üres és végtelenül hatalmas. 30 000 láb magasságban néhány magányos tó tarkítja a tájat. Emberi tevékenységnek semmi nyoma. Alig vannak fák és kevés a megkülönböztető jelzőtábla. Ez így megy tovább és tovább – Kazahsztán akkora, mint Nyugat-Európa, és olyan szüntelenül lapos, mintha valami gigantikus vakoló nyúzta volna le a földet. Itt a farkasok száma meghaladja az emberekét. Nem csoda, hogy a szovjetek ezt a hatalmas ürességet választották gulágjaik és űrprogramjuk elrejtésére, valamint nukleáris fegyvereik tesztelésére. A terület nagy része radioaktív, egy agorafóbiás pokolvíziója.
És aztán a semmiből feltűnik Asztana, csillogó fémmel és üveggel, hihetetlenül kiemelkedve a kazah sztyeppéből, mint valami posztmodern legókészlet, amely a Dallas nyitójelenetébe botlott. Üdvözöljük Asztanában, a világ egyik legfurcsább fővárosában.
Korábban szó volt arról, hogy Asztanát – ami kazahul “fővárost” jelent – az elnökről, Nurszultan Nazarbajevről nevezték el. Elvégre az ő neve és víziója mindenütt jelen van. A Szovjetuniótól való 1991-es függetlenné válása óta ő volt a Kazah Köztársaság első – és azóta is egyetlen – elnöke, aki az év elején választási győzelmet aratott, és a szavazatok komikus 97,7%-át szerezte meg.
Minden elnök mandátuma öt évre szól – kivéve persze Nazarbajevet, aki felett a sajtó felfüggesztette a kritikai éberség minden csöppjét. Sok kazah tisztviselő elég nyíltan mondja: úgy döntöttek, hogy először a gazdasági fejlődést csinálják, és a megfelelő demokrácia (reményeik szerint) majd valamikor később jön.
Az országban felfedezett több milliárd hordónyi kőolajat és földgázt és a mindössze 16 milliós, igen alacsony lakosságot figyelembe véve mostanra minden kazahsztáni milliomosnak kellene lennie. Egy pillantás Asztanára, és máris láthatjuk, hová ment a pénz nagy része: mindenütt nagy, feltűnő, jellegzetes épületek, amelyek mind az építészük nevét viselik, mint egy divatcimkét, és mind úgy versengenek a figyelemért, mint egy csapat elkényeztetett tinédzser, akik bizonytalanul kiabálnak: “Nézzetek rám!”
Vegyük például a Norman Foster által tervezett Khan Shatyr bevásárlóközpontot a repülőtérről a városba vezető úton. Ez a világ legnagyobb sátorháza 127 000 négyzetméteres teljes területével és 150 méteres toronymagasságával. Egy speciális kémiai bélés védi a benne tartózkodókat a brutális jeges téltől, és segít fenntartani a különleges mikroklímát. A mesterséges strand, amelynek homokját kifejezetten a Maldív-szigetekről importálták, állandó 35 Celsius-fokos hőmérsékletet igényel. Persze minden bevásárlóközpontnak szüksége van strandra.
Egy központilag tervezett városhoz képest az esztétikai ellentétek feltűnően szokatlanok. Egy mutatós üvegpiramis. A moszkvai egyetemhez illeszkedő, sztálinista birodalmi stílusban épült, tornyosuló lakópark. A Fehér Ház Disney változata. Egy vázaszerű torony egy gömbbel a tetején, amelyet az elnök nyilvánvalóan egy szalvéta hátuljára tervezett egy állami vacsora során. Egy pénzügyminisztérium, amelynek formája egy dollár bankjegy.
Úgy tűnik, hogy ezen épületek közül csak keveset terveztek a praktikumot szem előtt tartva. A piramisban a felvonók felfelé, majd balra, majd felfelé, majd balra mennek – hihetetlenül drága lehetett rávenni őket, hogy így keringőzhessenek. A szállodámban lenyűgöző fényjáték van az épület külsején … és szörnyű Wi-Fi.
Amikor 1997-ben a fővárost ide költöztették Almatiból, a költözésre kényszerült kormánytisztviselők körében nem volt nagy a lelkesedés. Almaty – ahol ezen a héten derül ki, hogy sikerrel pályázott-e a 2022-es téli olimpiai játékok megrendezésére – több mint ezer kilométerrel délebbre van, és sokkal régebbi és jóval elegánsabb. Itt töltötte téli vakációját Harry herceg Cressida Bonasszal 2014-ben, és itt töltötték a kormánytisztviselők a hosszú hétvégéket plov főzésével az angol vidéki házak mintájára kialakított luxus dácsáikban.
Az Asztanába – a korábban Tselinograd tartományi településre, az omladozó szovjet lakásállományú Tselinogradba – való költözés hivatalos oka az volt, hogy Almaty egy földrengésveszélyes régióban fekszik. De a kínai határhoz való közelsége és Kazahsztán azon igénye, hogy megerősítse az ország nagyszámú orosz etnikumú északi részét, stratégiai szempontból is logikussá tette az áttelepülést. Ebből a szempontból tanulságos az Ukrajnával való összehasonlítás: mindkettőnek magas az orosz lakossága.
Nazarbajev azonban bölcsen játszik, óvatosan manőverez Oroszország, Kína és az USA között, és kellő elismerést kap az etnikumon belüli – sőt, valláson belüli – harmónia ösztönzéséért. Asztanában több nagy mecset, de templomok és zsinagógák is vannak. A babakék Beit Rachel zsinagóga a legnagyobb Közép-Ázsiában. A déli határon fenyegető militáns iszlám veszélye miatt az egészséges ökumenikus kapcsolatok nem csupán közösségi finomság, hanem stratégiai szükségszerűség is.
Asztana új egyeteme is pozitívum. A 2010-ben megnyitott, Nazarbajevről (ki másról?) elnevezett egyetem sokak számára büszkeséget jelent, hogy számos tanszéket külföldi akadémikusok vezetnek. Az oktatás valóban a 75 éves úgynevezett “nemzet atyjának” örökségévé vált. Nazarbajev lehetővé tette, hogy az iskolát végzettek a tengerentúlon tanulhassanak, minden költséget kifizetve, feltéve, hogy a diploma megszerzése után visszatérnek Kazahsztánba, és legalább öt évig dolgoznak.
A külföldi végzettségű kazahsztániak ezen új fajtája közül sokan most Asztanában futnak be karriert. Semmiben sem hasonlítanak Kazahsztán híres antihősére, Boratra, de ezek az új diplomások egyre inkább uralják ezt a fiatal várost, mind korát tekintve – Asztana idén július 6-án ünnepelte 17. születésnapját (ugyanazon a napon, mint az elnöké) -, mind demográfiai szempontból. Nem sok 50 év feletti embert látni az utcákon.
Ez a mutatós játékváros a szovjet parancsuralmi múlt és a törekvő, piacképes jelen közötti lenyűgöző alkudozásban van. A város szélén azonban az építészet hirtelen megáll. Minden fergeteges energia megáll, és hirtelen elkezdődik a hatalmas, szűnni nem akaró sztyeppe. Which is why Astana feels like some great existentialist parable, an attempt to overcome the terror of endless emptiness with the frantic distraction of human endeavour.
From 30,000 feet, let alone sub specie aeternitatis, it seems that Norman Foster doesn’t really stand a chance. But who knows?
Follow Guardian Cities on Twitter and Facebook and join the discussion
{{topLeft}}
{{bottomLeft}}
{{topRight}}
{{bottomRight}}
{{/goalExceededMarkerPercentage}}
{{/ticker}}
{{heading}}
{{#paragraphs}}
{{.}}
{{/paragraphs}}{{highlightedText}}
- Share on Facebook
- Share on Twitter
- Share via Email
- Share on LinkedIn
- Share on Pinterest
- Share on WhatsApp
- Share on Messenger