1

A nemzetközi csillagászok egy csoportja, köztük Albert Zijlstra professzor a Fizikai & Csillagászati Iskolából, azt jósolja, hogy egy hatalmas, fényes, csillagközi gázból és porból álló gyűrűvé, úgynevezett planetáris köddé alakul.

A planetáris köd a csillagok aktív életének 90%-át jelzi, és a csillag vörös óriásból degenerált fehér törpévé válását követi nyomon. A tudósok azonban évekig nem voltak biztosak abban, hogy a galaxisunkban lévő Nap ugyanerre a sorsra jut: úgy gondolták, hogy túl alacsony a tömege ahhoz, hogy látható planetáris ködöt hozzon létre.

Azért, hogy ezt kiderítsék, a kutatócsoport egy új csillagászati, adatalapú modellt dolgozott ki, amely megjósolja a csillagok életciklusát. A modellt arra használták, hogy megjósolják a kilökődő burok fényességét (vagy luminozitását), különböző tömegű és korú csillagok esetében. A kutatást a Nature Astronomy című folyóiratban publikálják.

Prof Zijlstra kifejtette: “Amikor egy csillag meghal, egy gáz- és pormasszát – az úgynevezett burkát – kilöki az űrbe. A burok a csillag tömegének felét is elérheti. Ez felfedi a csillag magját, amely a csillag életének ezen pontján kifogy az üzemanyagból, végül kikapcsol, és mielőtt végleg elpusztul.”

“Csak ekkor a forró mag miatt a kidobott burok körülbelül 10 000 évig – ez egy rövid időszak a csillagászatban – fényesen ragyog. Ez teszi láthatóvá a planetáris ködöt. Némelyik olyan fényes, hogy rendkívül nagy, több tízmillió fényévnyi távolságból is látható, ahol maga a csillag túlságosan halvány lenne ahhoz, hogy észrevegyük.”

A modell egy másik problémát is megold, amely negyed évszázada zavarba ejtette a csillagászokat.

Körülbelül 25 évvel ezelőtt a csillagászok felfedezték, hogy ha egy másik galaxisban lévő planetáris ködöket nézzük, a legfényesebbek mindig ugyanolyan fényesek. Kiderült, hogy pusztán a legfényesebb planetáris ködök megjelenéséből meg lehetett állapítani, milyen messze van egy galaxis. Elméletileg ez bármilyen típusú galaxisban működött.

De míg az adatok azt sugallták, hogy ez így van, a tudományos modellek mást állítottak. Zijlstra professzor hozzáteszi: “Az öreg, kis tömegű csillagoknak sokkal halványabb planetáris ködöket kellene alkotniuk, mint a fiatal, nagyobb tömegű csillagoknak. Ez az elmúlt 25 évben konfliktusforrássá vált.”

“Az adatok szerint a Naphoz hasonló, kis tömegű csillagokból fényes planetáris ködöket lehet létrehozni, a modellek szerint ez nem lehetséges, a Nap tömegének kétszeresénél kisebb tömegű csillagok túl halvány planetáris ködöket eredményeznek.”

Az új modellek szerint a burok kilökődése után a csillagok háromszor gyorsabban melegednek, mint a régebbi modellek szerint. Ez sokkal könnyebbé teszi, hogy egy kis tömegű csillag, mint például a Nap, fényes planetáris ködöt képezzen. A kutatócsoport megállapította, hogy az új modellekben a Nap szinte pontosan a legkisebb tömegű csillag, amely még mindig látható, bár halvány planetáris ködöt hoz létre. A néhány százalékkal kisebb tömegű csillagok nem.”

Zijlstra professzor hozzátette: “Azt találtuk, hogy a Nap tömegének 1,1-szeresénél kisebb tömegű csillagok halványabb ködöket, a 3 naptömegnél nagyobb tömegű csillagok pedig fényesebb ködöket produkálnak, de a többiek esetében a megjósolt fényesség nagyon közel áll a megfigyelthez. A probléma megoldódott, 25 év után!

“Ez egy szép eredmény. Most már nem csak arra van módunk, hogy megmérjük a néhány milliárd éves korú csillagok jelenlétét távoli galaxisokban, ami egy olyan tartomány, amit rendkívül nehéz mérni, de még azt is megtudtuk, hogy mit csinál a Nap, amikor meghal!”