1. rész 3.1. fejezet – A második ópiumháború és a Kowloon-félsziget annektálása

A második ópiumháború angol-francia expedíció vagy nyilasháború néven is ismert. A háború okai szerteágazóak és bonyolultak voltak. Általánosságban elmondható, hogy a britek elégedetlenek voltak azzal, amit a nanjingi békeszerződésben elértek, és további engedményeket akartak elérni, többek között több kínai kikötő megnyitását a kereskedelem előtt, az ópiumkereskedelem legalizálását, és mindenekelőtt a legnagyobb kedvezmény elvének Kínára való rákényszerítését. A feszültség az 1850-es években egyre nőtt, és 1856 októberében csúcsosodott ki, amikor a kínai hatóságok Guangzhou-ban lefoglaltak egy kínai tulajdonban lévő, Hongkongban bejegyzett lorchát, és a legénységet kalózkodás vádjával bebörtönözték. Akkoriban az a pletyka terjedt el, hogy az incidens során a brit zászlót is lehúzták, amit a brit korona megsértésének tekintettek. (Később kiderült, hogy a hajó lajstromozása az incidens idején lejárt). Ezt ürügyként felhasználva a britek megtámadták Guangzhou-t és háborút indítottak Kína ellen. Közben Guangxiban kivégeztek egy francia missziós Entrangere papot, és ez az incidens arra késztette a franciákat, hogy csatlakozzanak a hadjárathoz. A háború első szakasza 1858 júniusában a tianjini békeszerződéssel zárult.

Az ellenségeskedés azonban 1860-ban kiújult. A britek és a franciák megerősítést kaptak, és támadást indítottak a főváros ellen. Elfoglalták Pekinget és felgyújtották a Jüan Ming Jüant. A háború a Kowloon-félszigetet Nagy-Britanniának átengedő pekingi egyezmény aláírásával ért véget. A záradékok között szerepelt az ópiumkereskedelem legalizálása, Tianjin szerződéses kikötőként való megnyitása, valamint a brit hajók engedélyezése arra, hogy bérmunkásokat szállítsanak Amerikába.

1. tábla: Egyesített flotta a Kowloon-öbölben 1860-ban

Azóta, hogy a britek 1841-ben elfoglalták Hongkong szigetét, a Kowloon-félsziget 1859-ig a kínai területek része maradt, és a kínai kormány irányította. Lényegében ütközőterület lett a hongkongi brit kormány és a Kowloon Cityben lévő kínai helyőrség között, és Sir John Davis megjegyezte, hogy egyfajta “semleges területnek” tekintették. A britek nagyon szerették volna kiterjeszteni területeiket, és a Kowloon-félsziget annektálásával megszerezni a kikötő teljes ellenőrzését. A kormányzó, Sir John Bowring nyomást gyakorolt a belügyminisztériumra, hogy katonai, kereskedelmi, egészségügyi és rendőrségi célokra szerezze meg a Kowloon-félszigetet. A félsziget annektálása azonban nem szerepelt az 1858-as tianjini szerződésben. Bowringot utasították, hogy tárgyaljon a Kowloon-félsziget bérletéről Guangdong kormányzójával. Az ellenségeskedések azonban újraindultak, és a háború a pekingi egyezmény aláírásával ért véget, amely a Boundary Street-től délre fekvő Kowloon-félsziget és a Stonecutters-sziget annektálását írta elő. Ezentúl a gyarmati kormány teljes ellenőrzést szerzett a Viktória-kikötő felett. A második ópiumháborúnak más következményei is voltak. A kvangcsoui gyárak 1856-os felgyújtása arra késztette az ott állomásozó cégeket, hogy székhelyüket Hongkongba helyezzék át, és magukkal vigyék kínai komprádoraikat. Ők biztosították a tőkét, a szakértelmet és a tapasztalatot a kereskedelem fejlődéséhez a 19. század későbbi részében.