10 Legikonikusabb dobsláger

A dobosokat sok vicc érheti azzal, hogy a zenekar legkönnyebb munkája és a zenei tehetség hiánya miatt, de legbelül mindannyian tudjuk, hogy ez csak a basszusgitárosok által terjesztett hazugság! A dobosok alkotják a dalok szerves gerincét, ők biztosítják, hogy a zenekar többi tagja a ritmusban maradjon, és ne rontsa el. De azon kívül, hogy csak az ütemet tartják, a dobosok néhány igen összetett ritmust is le tudnak rakni, amelyek gyakran válhatnak egy dal kulcsfontosságú jellemzőivé.

Nem különösebb sorrendben, íme a tíz legikonikusabb dobos szám, amelyek nagyban támaszkodnak a szupertehetséges ütőmesterekre.

Jon Bonham (Led Zeppelin), ‘When The Levee Breaks’

Hogy is kezdhetnénk mással, mint a shuffle-maestro és fill-fanatikus Jon Bonhammel. A ‘Moby Dick’, a ‘Good Times Bad Times’ és a ‘Fool in the Rain’ című dalokat is magába foglaló karrierje során szinte lehetetlen kiválasztani egy kedvencet, de a ‘When The Levee Breaks’ egyszerűen elviszi a pálmát az azonnali felismerhetőség tekintetében. A beat jellegzetes, visszhangos hangzása úgy jött létre, hogy Bonham egy lépcső aljára helyezte a hangszerét, és a tetején elhelyezett mikrofonokon keresztül vette fel. A Led Zeppelin korábban már többször is megpróbálta feldolgozni a dalt (eredetileg Kansas Joe McCoy és Memphis Minnie előadásában), de csak amikor Bonham lefektette ezt az ikonikus ütemet, a zenekar előállt a dal egyedi feldolgozásával.

Ringo Starr (The Beatles), ‘Come Together’

Klisének tűnhet, hogy az “érzés” a jó dobolás legfontosabb aspektusa, de Ringo Starr tökéletes példa erre. Lehet, hogy nem olyan őrülten gyors a dobszerkó körül, mint a listán szereplő többi említett dobos, de egyedi stílusa és érzéke azonnal felismerhető, ami egyszerűbb stílusát még mindig hihetetlenül ikonikussá teszi. A tökéletes példa: a ‘Come Together’. Mondd, hogy nem légdobolod azokat a filleket minden egyes alkalommal, amikor feljönnek!

Ziggy Modeliste (The Meters), ‘Cissy Strut’

Hát ha Ziggy Modeliste-nek hívnak, akkor biztosan egy funk bandában kell játszanod?! Akárhogy is van, Modeliste beatje a funk igazi definíciója, és ahogy a cím is sugallja, lehetetlen nem strázsálni az utcán, ha ezt hallgatod. A “Cissy Strut” egy olyan alapelvet követ, amelyet sok modern dobos elfelejt – nem kell gyorsnak lenned ahhoz, hogy összetett legyél. Sokan képesek lehetnek a ritmus ütemére tapsolni, de sok szerencsét hozzá, hogy lépést tartsanak a többi szinkópás slágerrel.

Neil Peart (Rush), ‘YYZ’

Ha technikát és technikásságot akarsz látni a legjobb formájában, ne nézz tovább Neil Peartnál. Ha a ‘YYZ’ ritmusa furcsán hangzik, az azért van, mert az is. A ritmus valójában az YYZ morzekódja, a Rush helyi repülőterének, a Toronto Pearson Nemzetközi Repülőtérnek a kódja. Peart úgy kezdi, hogy ezt a kódot használja a dobütés alapjául (ahogy a többi hangszer is), mielőtt egyre összetettebb kitöltéseket és bonyolultabb részleteket adna az ütemhez. Az egész annyira bonyolult, hogy még azzal sem vesződnek, hogy énekeljenek a tetején, különben valószínűleg felrobbanna az összeszerelt agyunk.”

Lars Ulrich (Metallica), ‘One’

Ha dobolói erőt akarsz látni, akkor Lars Ulrichot nézd meg. A ‘One’ gitár és ének tekintetében nem mindig olyan súlyos, mint amilyet a Metallica tud (legalábbis az első felében), de a gépfegyver hangzású dobok tiszta őrület. A dal utolsó perceire Lars dupla basszusgitárja és gyors snare munkája olyan intenzív, hogy a lehető legjobb értelemben vett hatalmas hangkakofóniává válik.

Keith Moon (The Who), ‘My Generation’

Moon egy kissé leegyszerűsített dobverést választ ebben a számban, de közben összetett és kaotikus dobkitöltéseket dob be, ami egy nagy energiájú és változatos előadást eredményez.

Akinek ez nem elég nagy energia, a ‘My Generation’ egyik tévés előadása során Moon puskaporral töltötte meg a basszusdobját, ami nagy robbanást okozott, és Pete Townshend hallását tartósan károsította. Nézd meg a vérengzést itt.

Jeff Beck/Stevie Wonder, ‘Superstition’

Stevie Wonder valójában akkor találta ki a ‘Superstition’ riffjét, amikor besétált a stúdióba, és hallotta, hogy Jeff Beck gitáros a dobfelszereléssel szórakozik, és a nyitó ütemet játssza. Bár az első demót együtt készítették, Stevie Wonder végül újra felvette a számot, és a stúdióverzióhoz maga játszotta a híres dobmintát.

Beck később kiadta a saját verzióját, de nem meglepő módon nem érte el Stevie Wonder sikerét.

Phil Rudd (AC/DC), ‘Back in Black’

Rudd egy másik lenyűgöző tulajdonságát mutatja be, ami sok dobosból látszólag hiányzik: a visszafogott erőt. Átkozottul keményen tudja ütni a dobokat, de azt is tudja, hogy vissza kell ülnie a dalokban, inkább kiegészítve, mint háttérbe szorítva a többi bandatársát. Erre tökéletes példa a ‘Back in Black’. Erőteljes és ikonikus, de sosem nyomasztó.

Dave Lombardo (Slayer), ‘Raining Blood’

Mégis lehet erőteljes és összetett, és remek dalt alkotni, ahogy Lombardo teszi itt. Nem tagadható a metál dobosok profizmusa, de sokan úgy találják, hogy feláldozzák a groove-ot és az érzést a törekvés során a minél gyorsabb játék javára. A ‘Raining Blood’ a kettő tökéletes kiegyensúlyozottsága miatt kerül ki a sorból.

Larry Mullen, Jr. (U2), ‘Sunday Bloody Sunday’

Mondhatsz bármit a modern kori U2-ról (és sok mindent kell mondani), a ‘Sunday Bloody Sunday’ érzelmi erejét nem lehet letagadni, ami nagyrészt az egyszerű dobverésének köszönhető. A dal a Bloody Sunday mészárlásról szól, és hogy ezt felidézze, Mullen egy katonai hangzású menetet játszik a gitáron, ami a dal horogjává és legfelismerhetőbb elemévé válik.

Ha még mindig nem vagy meggyőződve a ritmusszekció fontosságáról, akkor nézd meg ezt a hihetetlen videót, amelyen két zenész 100 ikonikus basszus riffet és dobütést játszik: