A Kongói Demokratikus Köztársaság története

A Kongói Szabadállam

II. Leopold belga király elindította annak a hatalmas területnek a meghódítását, amely személyes hűbériségévé vált. A király figyelmét Henry Morton Stanley brit felfedező és újságíró 1874-77-es Kongó-folyó felfedezése során hívta fel a régióra. 1878 novemberében Leopold megalakította a Felső-Kongó Tanulmányok Bizottságát (Comité d’Études du Haut Congo, később átkeresztelve Association Internationale du Congo), hogy a Kongó folyó mentén megnyissa az afrikai belső területeket az európai kereskedelem előtt. 1879 és 1882 között Stanley a bizottság égisze alatt állomásokat létesített a Kongó felső részén, és tárgyalásokat kezdett a helyi uralkodókkal. 1884-re az Association Internationale du Congo 450 független afrikai egységgel kötött szerződést, és ennek alapján jogot formált arra, hogy az egész érintett területet független államként kormányozza.

Leopold’s thinly veiled colonial ambitions paved the way for the Berlin West Africa Conference (1884–85), which set the rules for colonial conquest and sanctioned his control of the Congo River basin area to be known as the Congo Free State (1885–1908). Az akkori nemzetközi közösség magánmegbízatásával felfegyverkezve, és az általa vezetett Afrikai Nemzetközi Szövetség humanitárius missziójának álcája alatt, amelynek célja a rabszolgaság megszüntetése, valamint a vallás és a modern élet előnyeinek eljuttatása a kongóiakhoz, Leopold a gyarmati hegemónia kényszerítő eszközét hozta létre.

A Kongói Szabadállam elnevezés szorosan azonosul a kongói tömegeket Leopold “civilizációs küldetésének” nevében sújtó rendkívüli megpróbáltatásokkal és atrocitásokkal. “A vasút nélkül” – mondta Stanley – “Kongó egy fillért sem ér”. A kényszermunka igénybevétele nélkül azonban nem lehetett volna megépíteni a vasutat, és az európai magáncégeknek adott hatalmas koncessziók sem válhattak volna nyereségessé, és az afrikai ellenállást sem lehetett volna leküzdeni keleten a bennszülött csapatok tömeges toborzása nélkül. A bevételi kényszer kegyetlen logikája arra késztette Leopoldot, hogy kialakulóban lévő közigazgatási rendszerét olyan gépezetté alakítsa át, amelynek célja nemcsak a természeti erőforrások maximális mennyiségének kinyerése a földből, hanem az emberek maximális munkaerejének kinyerése is. A Leopold céljainak eléréséhez szükséges munkaerő biztosítása érdekében ügynökei olyan módszereket alkalmaztak, mint például a kongói férfiak családjainak elrablása, akiket arra kényszerítettek, hogy teljesítsék a gyakran irreális munkakvótákat, hogy biztosítsák családjuk szabadon bocsátását. Azokkal, akik megpróbáltak lázadni, Leopold magánhadserege, a Force Publique – európai tisztek által vezetett afrikai katonák csapata – bánt el, akik felgyújtották a falvakat és lemészárolták a lázadók családjait. A Force Publique csapatai arról is híresek voltak, hogy levágták a kongóiak kezét, köztük a gyermekekét is; a csonkítások arra szolgáltak, hogy a kongóiakat még inkább terrorizálják és engedelmességre kényszerítsék.

A Mark Twain amerikai író, E. D. Morel angol újságíró és különböző misszionáriusok leleplező riportjai által kiváltott heves nemzetközi kritika nyomán 1908-ban a belga parlament megszavazta a Kongói Szabadállam annektálását – lényegében megvásárolta a területet Leopold királytól, és ezzel belga fennhatóság alá helyezte az egykor a király személyes birtokát. A Kongói Szabadállam pusztító hatása azonban jóval túlmutatott rövid történelmén. A széles körű társadalmi felbomlás nemcsak megnehezítette egy életképes közigazgatási rendszer létrehozását, hanem a nyugatellenes érzelmek örökségét is hátrahagyta, amelyből a nacionalisták következő generációi tőkét tudtak kovácsolni.