A mezoamerikai labdajáték brutális és véres története, ahol a vereség néha a halált jelentette
Az olmékok kezdték, a maják finomítottak rajta, az aztékok pedig elkapták. A mezoamerikai labdajáték, amelyet egy tömör – körülbelül 10 kilós – gumilabdával és egy-négy fős csapatokkal játszanak, rendszeresen megjelenik a prekolumbián történelem során. Bár később kerültek hozzá, kőből készült labdapályákat találtak Arizonától Nicaraguáig.
Bár a játék pontos szabályai nem ismertek, általánosságban úgy vélik, hogy a játékot nagyjából úgy játszották, mint a mai (háló nélküli) röplabdát vagy a racquetballt. A játékosok sisakot, védőpárnát és vastag védőzsinórt viseltek a középrészük körül, és a labdát a csípőjükről leütve tartották játékban.
A mezoamerikai labdajáték először az olmékoknál jelent meg i. e. 1500 körül a Mexikói-öböl középső partvidékén, egy akkoriban a latexgyártásról ismert területen. A régióban számos labdát találtak temetkezések részeként és szentélyekben rituális áldozatként, ami arra utal, hogy a labdák és más labdajáték-felszerelések a státusz vagy a gazdagság jelei voltak. Valójában ezt az elképzelést erősítik azok a bizonyítékok, amelyek szerint az olmék lelőhelyeken a főnöki lakások közelében labdapályákat találtak. Az olmékok által játszott játék presztízshez és társadalmi ranghoz kapcsolódott, és csak a gazdagok, tehát a felsőbb osztály tagjai engedhették meg maguknak, hogy játékot rendezzenek. A térségben talált óriási kőfejeken szintén a labdajátékos sisakot viselő főnököket ábrázoltak.
A játékot egész Mezoamerikában játszották, amikor a maják átvették, és sajátos csavarral egészítették ki. Az emberek és az alvilág urai a Popol Vuh néven ismert teremtéstörténet szerint a játékon keresztül küzdöttek meg egymással. A labdapálya ily módon a Xibalba – a maja alvilág – kapuja volt. A maják a játékot a háborúskodás, a területi viták és örökösödési kérdések rendezésére, valamint a jövő megjóslására használták. A háborúk foglyait (kétségtelenül manipulált) játékokra kényszerítették, amelyek vesztés esetén feláldozásukat eredményezték.
Az aztékok folytatták ezt a büszke vesztes-vesztes hagyományt, hiszen számos váza és szobor a vesztes csapat elkerülhetetlen lefejezését ábrázolja. Még olyan ábrázolások is vannak, amelyeken a labdajátékosok a vesztesek fejével játszanak a labda helyett. Hogy ez valóban megtörtént-e, az művészi spekuláció tárgya. A játékot megfigyelő spanyolok szörnyű sérülésekről számoltak be azokról, akik játszották a játékot – mély zúzódásokról, amelyek szúrást igényeltek, csonttörésekről, sőt még halálos sérülésekről is, amikor egy játékost fejbe vagy egy védtelen harapás által a nehéz labda eltalált.
Még ma is sok ilyen szép labdapályát lehet meglátogatni. A Chichen Itzában található, i.sz. 800 körül épült nagy labdapálya a legnagyobb és a legjobb állapotban fennmaradt, amit eddig találtak. A maják a kőgyűrűt a bónuszpontok lehetőségeihez adták hozzá, de a labda átjuttatása a karikán nagyon ritka esemény volt. Valójában a maja labdapályák szinte minden régészeti helyszínen felfedezhetők, többek között: Palenque, Yaxchilan, Tikal, Uxmal, Ek Balam, Copan és Calakmul. És bár ezeken a történelmi helyszíneken ma már nem sokat lehet játszani, a játék egy kissé kevésbé hátborzongató változatát, az Ulama nevű játékot még ma is játsszák Mexikóban.