A szovjet kommunizmus vége

A puccs összeomlása a szovjet kommunizmus bukásához vezetett, de a KGST befolyása már legalább Gorbacsov reformrendszerének 1985-ös kezdete óta egyre csökkent. A puccs kudarca csupán ezt a hanyatlást támasztotta alá azzal, hogy megmutatta, milyen üres fenyegetéssé vált az egykor uralkodó szovjet apparátus. A KGST most a keserűség és a gyűlölet termését aratta le, amiért nem tudott modern, dinamikus államot és társadalmat létrehozni. A Szovjetunió 1980-as évekbeli figyelemre méltó gazdasági hanyatlása súlyosbította az etnikai feszültségeket, és elősegítette a regionalizmust és a nacionalizmust. A puccs, amely elsősorban az orosz szuverenitás kiterjesztésére irányuló kísérletek eltiprására irányult, felgyorsította a szovjet birodalom felbomlását. Gorbacsov, aki glasznoszty és peresztrojka reformjaival meggyengítette az SZKPSZ-t, most saját befolyását végzetesen veszélyeztetve találta az erőfeszítései ellen irányuló utolsó erejű ellenlépés miatt.

A puccsot megelőző időszakot két tendencia jellemezte: a köztársaságok próbálkozásai a központtal szembeni nagyobb autonómia megszerzésére, és Gorbacsov kísérletei az unió összetartására. Az ország számos részén vér folyt. 1991 januárjában a szovjet erők támadásai a litvániai Vilnius televízióállomás ellen legalább 14 civil és 1 KGB-tiszt halálát okozták. A bevetett csapatok között voltak a különleges rendőri egységek, az orosz OMON rövidítéssel ismert OMON, a Belügyminisztérium rettegett “fekete barettjei”. Ezeket a csapatokat Pugo, az egyik puccsista és helyettese, Gromov, a Szovjetszkaja Rosszija levél egyik aláírója irányította. Gorbacsov a helyi parancsnokokat hibáztatta a “túlreagálásért”, de nem ítélte el viselkedésüket. A puccsot megelőző hónapokban az OMON Lettországban, valamint a Szovjetunió több tucatnyi városában is tevékenykedett, és hamar híre ment a brutalitásnak. Egy véres összecsapás délen, ahol a Hegyi-Karabah autonóm terület (tartomány) megpróbált elszakadni Azerbajdzsántól és csatlakozni Örményországhoz, azzal fenyegetett, hogy teljes körű háborúvá fajul.

A köztársaságokban zajló erőszakos cselekmények hátterében 1991. március 17-én kiírták a Szovjetunió első népszavazását, hogy nyilvános felhatalmazást adjanak Gorbacsov egyre kétségbeesettebb erőfeszítéseinek az unió megőrzésére. A szavazók mintegy 76 százaléka támogatta az unió megőrzését, de ez az arány sokkal alacsonyabb volt azokban a régiókban, ahol Jelcin népszerű volt. Ukrajnában a szavazók Leonyid Kravcsuk kommunista vezetőt támogatták az új uniós szerződésről szóló tárgyalásokhoz, míg a balti államok, Grúzia, Moldávia és Örményország egyáltalán nem volt hajlandó megtartani a népszavazást. Ehelyett a balti köztársaságok és Grúzia függetlenségi népszavazást tartottak. A három balti közvélemény-kutatás mindegyike egyértelmű többséget hozott a függetlenség mellett. 1991. május 26-án a grúzok elsöprő többséggel támogatták, hogy a korábbi disszidens Zviad Gamszakhurdia legyen a független Grúzia elnöke. Mire Örményország szeptemberben szavazott, alig néhány héttel a sikertelen puccs után, az eredmény már előre eldöntöttnek tűnt. Az összuniós népszavazás drámai módon visszafelé sült el, és a fő győztesek azok a köztársaságok voltak, amelyek vagy gyengíteni akarták a központi hatalmat, vagy teljesen el akartak szakadni tőle.

Még akkor is, amikor úgy tűnt, hogy az események kicsúsznak az irányítás alól a köztársaságokban, Oroszországban komoly kísérletet tettek egy hiteles demokráciapárti mozgalom létrehozására. 1991 júliusában Sevardnadze és Jakovlev csatlakozott Gavriil Popov moszkvai polgármesterhez és Anatolij Szobcsak leningrádi polgármesterhez, hogy bejelentse a Demokratikus Reformokért Mozgalom létrehozását. Bár ezek a veterán politikusok még mindig hittek a peresztrojka eszméiben, világossá vált, hogy a KPKSZ struktúráján belül lehetetlen valódi változásokat elérni.