African dance
Traditional dance in Africa occurs collectively, expressing the life of the community more than that of individuals or couples. Early commentators consistently commented on the absence of close couple dancing: such dancing was thought immoral in many traditional African societies. In all sub-Saharan African dance, there seems to be no evidence for sustained, one-to-one male-female partnering anywhere before the late colonial era when it was apparently considered in distinctly poor taste. A jorubáknál, hogy egy konkrét példát említsek, a tánc közbeni érintés nem gyakori, kivéve különleges körülmények között. Az egyetlen afrikai táncokhoz kapcsolódó partnertánc a Kamerun északnyugati régiójában élő mankon nép palacktánca vagy a Douala néptől származó Assiko lenne, amely a férfi és a nő interakcióját és egymás elbűvölését foglalja magában.
A joruba táncosok és dobosok az egyéni tehetséget hangsúlyozva, balss például a közösségi vágyakat, értékeket és a kollektív kreativitást fejezik ki. A táncok általában nemek szerint vannak elkülönítve, ahol a nemi szerepek a gyermekek és más közösségi struktúrák, mint például a rokonság, az életkor és a politikai státusz gyakran megerősödnek. Sok táncot csak férfiak vagy nők adnak elő, ami részben annak köszönhető, hogy sok tánc a foglalkozási tevékenységekkel, valamint a nemi szerepekkel és nemi kifejezésekkel kapcsolatos hiedelmekkel összefüggésben alakult ki. A táncok a gyermekkorból a felnőttkorba való átmenetet vagy a spirituális istentiszteletet ünneplik. A zambiai Lunda nép fiatal lányai hónapokat töltenek elzárkózva gyakorolva a felnőtté válás rituáléjára. A fiúk rendkívül energikus táncokban mutatják meg állóképességüket, ami a fizikai egészség megítélésének eszköze.
A táncmesterek és dobosok arra tanítják a gyerekeket, hogy pontosan a tanított táncokat tanulják meg, variáció nélkül. Rögtönzésre vagy új variációra csak akkor kerül sor, ha valaki már elsajátította a táncot, előadta, és elnyerte a nézők elismerését és a falu véneinek jóváhagyását. A “zenei képzés” az afrikai társadalmakban a születéskor kezdődik a bölcsődalokkal, és a rokonok hátán folytatódik mind a munkahelyen, mind a fesztiválokon és más társadalmi eseményeken. Nyugat- és Közép-Afrika egész területén a gyermekjátékok jellemzően olyan játékokat tartalmaznak, amelyek a ritmusok megértésében való jártasságot fejlesztik. Bodwich, egy korai európai megfigyelő megfigyelte, hogy a zenészek szigorúan betartják az ütemet (azaz ügyelnek az alapvető pulzusra vagy ütemre), és megjegyezte, hogy ” a gyermekek, miközben anyjuk hátán ülnek, a fejüket és végtagjaikat a játszott dallammal pontos összhangban mozgatják”. A három ütés hangzása kettővel szemben, az úgynevezett poliritmus, a mindennapi életben tapasztalható, és segít kialakítani a ritmushoz való kétdimenziós hozzáállást.
Az Afrikában leggyakrabban használt hangszer az emberi hang. Az olyan nomád csoportok, mint a maszájok, hagyományosan nem használnak dobot. Egy afrikai közösségben a dobverésre való összejövetel alkalmat ad arra, hogy egymásnak adják az összetartozás és a szolidaritás érzését, alkalmat arra, hogy kapcsolódjanak egymáshoz, és részesei legyenek egy olyan kollektív életritmusnak, amelyben fiatalok és idősek, gazdagok és szegények, férfiak és nők egyaránt meghívást kapnak arra, hogy hozzájáruljanak a társadalomhoz.
A vállak, a mellkas, a medence, a karok, a lábak stb. különböző ritmusban mozoghatnak a zenében. A nigériai táncosok általában legalább két ritmust kombinálnak a mozgásukban, a magasan képzett táncosoknál pedig három ritmus keveredése is megfigyelhető. Az akár négy különböző ritmus artikulációja ritka. A zenétől független ritmikai komponenseket is hozzáadhatnak. Nagyon összetett mozgások lehetségesek annak ellenére, hogy a test nem mozog a térben. A táncosok képesek oda-vissza váltani a ritmusok között anélkül, hogy kimaradnának a mozdulatokból.
A dobolás egy mögöttes nyelvi szöveget képvisel, amely irányítja a táncos előadást, és a legtöbb érzelmi jelentés a táncos előadásának cselekvéseiből és metanyelvéből származik. Bár a táncos előadásának spontaneitása az improvizáció benyomását kelti, ez egy meglehetősen erősen begyakorolt technika. Ennek a táncstílusnak az alkalmazása nem az egyéni élményt hangsúlyozza, hanem a közönség és a dobos előadása közötti interakciót közvetíti.