Amygdalin
 |
|
| Names | |
|---|---|
| IUPAC name
(2S,3S,4S,5R,6R)-6–3,4,5-trihydroxyoxane-2-carboxylic acid
|
|
| Other names
L-mandelonitrile-β-D-glucuronide, Vitamin B17
|
|
| Identifiers | |
|
3D model (JSmol)
|
|
| ChemSpider | |
| ECHA InfoCard | 100.045.372
 |
|
PubChem CID
|
|
|
CompTox Dashboard (EPA)
|
|
|
|
|
|
| Properties | |
| C14H15NO7 | |
| Molar mass | 309.2714 |
| Melting point | 214 to 216 °C (417 to 421 °F; 487 to 489 K) |
|
Except where otherwise noted, data are given for materials in their standard state (at 25 °C , 100 kPa).
|
|
| Infobox references | |
Laetrile (patented 1961) is a simpler semisynthetic derivative of amygdalin. Laetrile is synthesized from amygdalin by hydrolysis. The usual preferred commercial source is from apricot kernels (Prunus armeniaca). The name is derived from the separate words “laevorotatory” and “mandelonitrile”. Laevorotatory describes the stereochemistry of the molecule, while mandelonitrile refers to the portion of the molecule from which cyanide is released by decomposition.A 500 mg laetrile tablet may contain between 2.5 and 25 mg of hydrogen cyanide.
A laetril az amygdalinhoz hasonlóan a duodenumban (lúgosan) és a bélben (enzimatikusan) D-glükuronsavvá és L-mandelonitrillé hidrolizálódik; az utóbbi benzaldehiddé és hidrogén-cianiddá hidrolizálódik, amely elegendő mennyiségben ciánmérgezést okoz.
A laetrilre vonatkozó állítások három különböző hipotézisen alapultak: Az első hipotézis szerint a rákos sejtek bőséges béta-glükozidázokat tartalmaznak, amelyek hidrolízis útján HCN-t szabadítanak fel a laetrilből. A normális sejtek állítólag nem voltak érintettek, mivel alacsony koncentrációban tartalmaznak béta-glükozidázokat és magas koncentrációban rodanátot, amely a HCN-t a kevésbé mérgező tiocianáttá alakítja át. Később azonban kimutatták, hogy mind a rákos, mind a normál sejtek csak nyomokban tartalmaznak béta-glükozidázokat és hasonló mennyiségű rodániumot.
A második azt javasolta, hogy az amygdalin a lenyelés után mandelonitrillé hidrolizálódik, ép állapotban a májba kerül, és béta-glükuronid komplexszé alakul, amely aztán a rákos sejtekhez kerül, ahol a béta-glükuronidázok hidrolizálják, és mandelonitrilt, majd HCN-t szabadítanak fel. A mandelonitril azonban benzaldehiddé és hidrogén-cianiddá disszociál, és nem stabilizálható glikozilációval. “9
Végül a harmadik azt állította, hogy a laetril a felfedezett B-17-vitamin, és tovább sugallja, hogy a rák a “B-17-hiány” következménye. Azt állította, hogy a laetril ezen formájának rendszeres étrendi bevitele ezért ténylegesen megakadályozná a rák minden előfordulását. Ezt a feltételezést semmilyen bizonyíték nem támasztja alá fiziológiai folyamat, táplálkozási szükséglet vagy bármilyen hiányszindróma azonosítása formájában. A “B-17-vitamin” kifejezést az Amerikai Táplálkozástudományi Intézet Vitaminok Nómenklatúra Bizottsága nem ismeri el. Ernst T. Krebs (nem tévesztendő össze Hans Adolf Krebbsszel, a citromsavciklus felfedezőjével) a laetrilt vitaminnak bélyegezte annak érdekében, hogy ne gyógyszerként, hanem táplálékkiegészítőként sorolják be.
A laetril történeteSzerkesztés
Korai felhasználásSzerkesztés
Az amigdalint először 1830-ban izolálta Pierre-Jean Robiquet és Antoine Boutron-Charlard a keserűmandula (Prunus dulcis) magjából. Liebig és Wöhler az amygdalin három hidrolízistermékét találták: cukrot, benzaldehidet és borkősavat (hidrogén-cianid, HCN). Későbbi kutatások kimutatták, hogy a kénsav hidrolizálja D-glükózzá, benzaldehiddé és borkősavvá; míg a sósav mandulasavat, D-glükózt és ammóniát ad.
Az amygdalint 1845-ben Oroszországban, az 1920-as években pedig az Egyesült Államokban rákgyógyszerként használták, de túl mérgezőnek tartották. Az 1950-es években egy állítólag nem mérgező, szintetikus formát szabadalmaztattak, amelyet húskonzerválószerként használtak, később pedig laetril néven hoztak forgalomba a rák kezelésére.
Az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatala 1977-ben betiltotta az amygdalin és a laetril államközi szállítását. Ezt követően 27 amerikai államban legalizálták az amygdalin használatát az adott államokon belül.
Későbbi eredményekSzerkesztés
Egy 1977-es kontrollált, vakon végzett vizsgálatban a laetril nem mutatott nagyobb hatást, mint a placebo.
A laetrilt ezt követően 14 tumorrendszeren tesztelték, de nem találtak bizonyítékot a hatékonyságra. A Memorial Sloan-Kettering Cancer Center (MSKCC) arra a következtetésre jutott, hogy “a laetril nem mutatott jótékony hatást”. Az MSKCC egy korábbi sajtóközleményében szereplő hibákra a laetrilt támogatók egy csoportja hívta fel a figyelmet, amelyet Ralph Moss, az MSKCC korábbi közkapcsolati tisztviselője vezetett, akit kirúgtak, miután megjelent egy sajtótájékoztatón, ahol a kórházat a laetril előnyeinek eltitkolásával vádolta. Ezeket a hibákat tudományosan jelentéktelennek tartották, de Nicholas Wade a Science-ben kijelentette, hogy “még a szigorú objektivitástól való eltérés látszata is sajnálatos”. E tanulmányok eredményeit együttesen tették közzé.
A Cochrane Collaboration 2015-ös szisztematikus áttekintése megállapította:
Azokat az állításokat, amelyek szerint a laetril vagy az amygdalin jótékony hatással van a rákos betegekre, jelenleg nem támasztják alá megbízható klinikai adatok. A laetrile vagy amygdalin után, különösen szájon át történő bevitel után, jelentős a cianidmérgezésből eredő súlyos káros hatások kockázata. A laetril vagy az amygdalin mint a rák kezelésének kockázat-haszon mérlege ezért egyértelműen negatív.
A szerzők etikai és tudományos okokból azt is javasolták, hogy a laetrillel vagy az amygdalinnal kapcsolatban ne végezzenek további klinikai kutatásokat.
A bizonyítékok hiánya miatt a laetrilt sem az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal, sem az Európai Bizottság nem hagyta jóvá.
Az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézetek külön értékelték a bizonyítékokat, és arra a következtetésre jutottak, hogy az amygdalinnal végzett klinikai kísérletek nem vagy alig mutattak hatást a rák ellen. A Mayo Klinika 1982-es, 175 betegen végzett vizsgálata például azt találta, hogy a tumor mérete egy kivételével minden betegnél megnőtt. A szerzők arról számoltak be, hogy “az amygdalin-terápia veszélyeit több betegnél a cianidmérgezés tünetei vagy a halálos tartományt megközelítő vércianidszintek bizonyították.”
A tanulmány következtetése: “Az e szerrel kezelt betegeket fel kell világosítani a cianidmérgezés veszélyéről, és vérük cianidszintjét gondosan ellenőrizni kell. Az amygdalin (laetril) egy mérgező gyógyszer, amely nem hatékony rákkezelésként.”
Még: “A laetrilről nem számoltak be kontrollált klinikai vizsgálatokról (olyan vizsgálatokról, amelyek az új kezelésben részesülő betegcsoportokat összehasonlítják az új kezelésben nem részesülő betegcsoportokkal).”
A laetrilkezelés mellékhatásai a cianidmérgezés tünetei. Ezek a tünetek a következők: hányinger és hányás, fejfájás, szédülés, cseresznyepiros bőrszín, májkárosodás, kórosan alacsony vérnyomás, lógó felső szemhéj, járási nehézségek az idegek károsodása miatt, láz, mentális zavartság, kóma és halál.”
Az Európai Élelmiszerbiztonsági Ügynökség élelmiszerláncban előforduló szennyező anyagokkal foglalkozó testülete tanulmányozta a sárgabarackmagban lévő amygdalin lehetséges toxicitását. A testület jelentése szerint “ha a fogyasztók követik a sárgabarackmag fogyasztását népszerűsítő honlapok ajánlásait, a cianidnak való kitettségük jóval meghaladja” a várhatóan mérgező dózist. A testület arról is beszámolt, hogy akut cianidmérgezés lépett fel azoknál a felnőtteknél, akik 20 vagy annál több magot fogyasztottak, és hogy gyermekeknél “úgy tűnik, hogy öt vagy annál több mag mérgező”.
A laetril támogatása és jogszerűsége
A laetril támogatói azt állítják, hogy összeesküvés van az amerikai élelmiszer- és gyógyszerhatóság, a gyógyszeripar és az orvosi közösség – beleértve az Amerikai Orvosi Szövetséget és az Amerikai Rákellenes Társaságot – között az amerikai nép, és különösen a rákos betegek kizsákmányolása érdekében.
A laetril használatának támogatói megváltoztatták a használatának indoklását is, először mint a rák kezelését, majd mint vitamint, majd mint egy “holisztikus” táplálkozási kúra részét, vagy mint a rákos fájdalom kezelését, többek között, amelyek közül egyiknek sincs semmilyen jelentős bizonyíték a használatára.
A használatára vonatkozó bizonyítékok hiánya ellenére a laetril jelentős követőkre tett szert, mivel széles körben a rák “fájdalommentes” kezeléseként, a jelentős mellékhatásokkal járó műtét és kemoterápia alternatívájaként népszerűsítették. A laetril használata számos halálesethez vezetett.
Az FDA és az AMA 1970-es években megkezdett fellépése hatékonyan növelte az árakat a feketepiacon, belejátszott az összeesküvésről szóló narratívába, és lehetővé tette a gátlástalan haszonlesők számára, hogy több millió dolláros csempészbirodalmat alakítsanak ki.
Egyes amerikai rákbetegek Mexikóba utaztak az anyaggal való kezelésre, például a tijuanai Oasis of Hope kórházba. Steve McQueen színész Mexikóban halt meg egy gyomortumor eltávolítására irányuló műtétet követően, miután korábban mellhártyameszotelióma (az azbesztnek való kitettséggel összefüggő rák) miatt hosszas kezelésen esett át William D. Kelley, egy engedély nélküli fogorvos és fogszabályozó orvos kezei alatt, aki azt állította, hogy olyan rákkezelést dolgozott ki, amely hasnyálmirigy-enzimeket, napi 50 vitamint és ásványi anyagot, gyakori testsamponokat, beöntéseket és speciális étrendet, valamint laetrilt tartalmazott.
A laetril szószólói közé tartozik az Egyesült Államokban Dean Burk, a Nemzeti Rákintézet citokémiai laboratóriumának korábbi vezető vegyésze, valamint Jason Vale országos karlendítő bajnok, aki hamisan állította, hogy veserákját és hasnyálmirigyrákját sárgabarackmag fogyasztásával gyógyította meg. Vale-t 2004-ben elítélték többek között azért, mert csalárd módon rákgyógyszerként forgalmazta a laetrilt. A bíróság azt is megállapította, hogy Vale legalább 500 000 dollárt keresett a laetril csalárd eladásából.
A hetvenes években több államban bírósági ügyek támadták meg az FDA hatáskörét, hogy korlátozza az állítólag potenciálisan életmentő gyógyszerekhez való hozzáférést. Több mint húsz állam hozott törvényt, amely legálissá tette a laetril használatát. Az Egyesült Államok kontra Rutherford ügyben hozott egyhangú legfelsőbb bírósági ítélet után, amely megállapította, hogy a vegyület államközi szállítása illegális, a felhasználás drámaian visszaesett. Az amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal továbbra is börtönbüntetést kér a laetrilt rákkezelésre forgalmazó kereskedőkre, “rendkívül mérgező terméknek nevezve azt, amely semmilyen hatást nem mutatott a rák kezelésében.”