Az Óramű-narancs

Alex az Óramű-narancsban felnőtt, és most már szadista erőszaktevő. Tisztában vagyok vele, hogy szadista erőszaktevőnek nevezni őt — csak így — egy kicsit sztereotipizálja szegény Alexet. De Kubrick nem ad sokkal többet, mint hogy Alex nagyon szereti Beethovent. Hogy miért szereti Beethovent, arra sosem kapunk magyarázatot, de az én elképzelésem az, hogy Alex ugyanúgy szereti Beethovent, ahogy Kubrick szereti ismerős klasszikus zenével feltölteni a hangsávját — hogy egy aranyos, olcsó, zsákutcás dimenziót adjon hozzá.

Most Alex nem az a fajta felültetett, munkásosztálybeli antihős, akit a hatvanas évek elejének dühös brit filmjeiben láthattunk. Nem törekszik arra, hogy megmagyarázza a belső működését, vagy szétszedje a társadalmát. Sőt, nincs is mit szétszedni; Alex és a társadalma is csak okoskodó pop-art absztrakciók. Kubrick nem egy jövőbeli világot teremtett a képzeletében – hanem egy divatos dekorációt. Ha bedőlünk a Kubrick-vonalnak, és azt mondjuk, hogy Alex azért erőszakos, mert “a társadalom nem kínál neki alternatívát”, sírj, zokogj, csak kifogásokat keresünk.

Alex azért erőszakos, mert erőszakosnak kell lennie ahhoz, hogy ez a film Kubrick szándékai szerint szórakoztasson. Alexet nem a társadalom, nem a szülei, nem a rendőrállam, nem a központosítás és nem a kúszó fasizmus tette szadista erőszaktevővé – hanem a film producere, rendezője és írója, Stanley Kubrick. A rendezők néha álszenteskednek, és harmadik személyben beszélnek alkotásaikról, mintha valóban a társadalom teremtette volna Alexet. De ettől a rendezésük egyfajta filmes automata írássá válik. Nem, szerintem Kubrick túl szerény: Alex teljesen az övé.

Azt mondom, hogy teljes tudatában vagyok annak, hogy az “Órai narancs” némileg hűen Anthony Burgess regényén alapul. Mégsem Burgessre hárítom a felelősséget. Kubrick a vizuális eszközökkel megváltoztatta a könyv nézőpontját, és egyfajta neheztelő cimboraságra ösztökélt minket Alexszel.

Kubrick legnyilvánvalóbb fotográfiai eszköze ezúttal a nagylátószögű objektív. A kamerához meglehetősen közel lévő tárgyakra használva ez az objektív hajlamos a kép oldalait torzítani. A középen lévő tárgyak normálisnak tűnnek, de a széleken lévő tárgyak hajlamosak felfelé és kifelé dőlni, és bizarr módon megnyúlnak. Kubrick szinte végig a nagylátószögű objektívet használja, amikor az eseményeket Alex szemszögéből mutatja be; ez arra ösztönöz minket, hogy úgy lássuk a világot, ahogy Alex teszi, egy őrültek házaként, ahol furcsa emberek üldözik őt.