Az 1976-os amerikai elnökválasztás
A demokrata kampány
A politikai karrierje mindössze négy évből állt, amikor nem volt hírhedt állami szenátor, és egyetlen ciklusból, amikor Georgia állam kormányzója volt (az állam törvényei megtiltották neki, hogy második ciklusra pályázzon), így Carternek nem sok esélyt adtak a kezdetekben. Politikai megfigyelők rámutattak, hogy miután 1975 januárjában lemondott kormányzói tisztségéről, nem volt látható politikai bázisa, nem volt szervezete, nem állt jól a közvélemény-kutatásokban, és alig volt pénze, amiből finanszírozni tudta volna a kampányát. Carter azonban már két évvel a bejelentése előtt gondosan megtervezte a kampányát. Ügyvezető titkára, Hamilton Jordan (aki később a kampánymenedzsere lett) még az 1972-es elnökválasztás előtt elkészítette Carter kampánytervének első részletét. Ebben és a későbbi részekben Carter nyilvánvaló politikai gyengeségeit kellőképpen megjegyezték, de ő és segítői inkább az erősségein akartak elidőzni. Tengerésztisztként, földimogyoró-farmerként, agrárvállalkozóként és későn virágzó állami politikusként szerzett múltja, valamint rendkívüli képessége, hogy olyan témákkal kampányoljon, mint a “szeretet” és a “bizalom”, ideálisan illeszkedett annak a közvéleménynek a hangulatához, amely a Watergate-nek és a vietnami háborúnak köszönhetően elfáradt és cinikus lett a washingtoni tisztviselőkkel és általában a politikával szemben.
UPI/Bettmann Archive
Encyclopædia Britannica, Inc.
A közelmúltbeli elnökválasztások ráadásul azt jelezték, hogy nehéz, talán lehetetlen lesz egy demokratának megnyernie az elnökséget a régi “szilárd dél” támogatása nélkül, amely olyan fontos szerepet játszott Franklin D. Roosevelt 1930-as és 40-es évekbeli New Deal koalíciójában. Úgy gondolták, hogy Carter, az “új déli”, mind a fehéreket, mind az afroamerikaiakat meg tudja szólítani, és esetleg visszahozhatja a délieket a demokratákhoz. Le kellett küzdenie az északi liberálisok esetleges előítéleteit, valamint a fundamentalista, újjászületett keresztény, déli baptista hitével kapcsolatos félelmeket. De ezek nem tűntek leküzdhetetlen akadályoknak.
Americana/Encyclopædia Britannica, Inc.
Carter azt tervezte, hogy az 1976-ban tartott 31 elnökválasztási előválasztás mindegyikén részt vesz (valójában 30 előválasztáson vett részt, mivel Nyugat-Virginiában nem sikerült delegáltak listáját kvalifikálnia). Helyesen feltételezte, hogy az előválasztások rekordszámú száma – valamint az 1974-es szövetségi kampányfinanszírozási törvény által a kampánykiadásokra és az adománygyűjtésre előírt korlátozások – arra készteti majd ismertebb demokrata ellenfeleit, hogy válogassanak az állami előválasztások között, és így gazdálkodjanak erőforrásaikkal. Carter döntése, hogy mindenhol megméretteti magát a jelöltségért, azt tükrözte, hogy viszonylagos ismeretlenként a lehető legnagyobb nyilvánosságra van szüksége, és hogy a Demokrata Párt új szabályai még azokban az államokban is arányos részesedést biztosítanak neki a küldöttekből, ahol nem ő végzett az első helyen.
Carter terve jól szolgálta őt. A januári iowai választási kampányban és a februári New Hampshire-i előválasztáson aratott korai győzelmek, a hatékony egy az egy elleni kampánytechnikák és az aprólékos szervezés iránti vonzódása eredményeként a Time és a Newsweek címlapjára került, és korai befutónak számított. Ezután legyőzte George Wallace alabamai kormányzót, az “öreg déli” George Wallace-t, aki sokak szerint utoljára próbálkozott az országos tisztség megszerzésével Floridában és Észak-Karolinában, valamint Wallace államának kivételével minden más déli előválasztáson. Carter váratlanul erős győzelmet aratott Illinois államban, és Wisconsinban szűken legyőzte legfőbb liberális ellenfelét, az arizonai Morris K. Udall képviselőt. Az április 27-i pennsylvaniai előválasztás idejére már csak két másik komoly jelölt maradt versenyben, Udall és a washingtoni Henry M. Jackson szenátor. Carter mindkettőjüket döntő fölénnyel legyőzte Pennsylvaniában, kiszorítva Jacksont a versenyből, és arra késztetve a minnesotai Hubert H. Humphrey szenátort, aki abban a reményben várakozott, hogy az aktív jelöltek kizárják egymást, hogy maga döntsön az aktív jelölés ellen.
Carter jelölési törekvése természetesen nem volt visszalépések nélkül. Massachusettsben és New Yorkban csúnyán kikapott Jacksontól, májusban pedig többször is zavarba hozta a verseny két kvázi kései indulója, Edmund (“Jerry”) Brown, Jr. kaliforniai kormányzó és Frank Church idahói szenátor. Carter azonban államról államra halmozta a küldötteket, még akkor is, amikor nem végzett az első helyen. Az előválasztások utolsó napjára, június 8-ára már biztosra vehető volt a jelölése.
A júliusban New Yorkban összeülő Demokrata Nemzeti Kongresszus küldötteinek sikerült elnyomniuk minden idegességet, amit Carter “kívülálló” státusza miatt éreztek, és már az első szavazáson jelölték őt. Elfogadták az általában mérsékelt vagy liberális nézeteinek megfelelő programját, és örömmel fogadták, hogy egy jóhiszemű liberálist, a minnesotai Walter Mondale szenátort választotta alelnökjelöltjének. A legtöbb küldöttet lenyűgözte Carter alapvetően liberális elfogadó beszéde, amelyet később “populista” hangvételűnek nevezett.