Az “Ain’t No Mountain High Enough”

Valerie Simpson: 1962-ben találkoztam először Nick Ashforddal a templomban. Épp akkor érettségizett Michiganben, és New Yorkba jött táncosnak. De a meghallgatásai nem sikerültek, és hajléktalanként végezte. Egy barátja lakásában lakott a manhattani Upper West Side-on.

Akkor még végzős voltam a középiskolában, és a harlemi White Rock Baptist Church kórusában énekeltem. A Followers nevű gospel énekegyüttesben is énekeltem. Egy nap megláttam Nicket a templomunk hátsó részében állni, miközben énekeltünk. Éppen meleg ételt keresett.

Akkor Nick már a Monarchs nevű New York-i gospelegyüttesben énekelt. Miután a barátja bemutatott minket egymásnak, rábeszéltem, hogy csatlakozzon a Followershez.

63 elején a Followers a Sweet Chariotban lépett fel a West 46th Street-en. Szépen futottunk ott májusig, amikor a gospel klubot egy harlemi gyülekezet pécézte ki. A lelkész úgy érezte, hogy a gospelnek nincs helye egy klubban.

Az élmény hatására Nick és én dalszerzőként összetartottunk. Nick tökéletes szócsöve volt a dallamaimnak, a zongorám pedig inspirálta az ő szövegeit. Könnyű kapcsolat volt.

Az első slágerünket, a “Let’s Go Get Stoned”-t Joshie Armsteaddel együtt írtuk a Coasters számára 1965-ben. Ray Charles egy évvel később vette fel a dalt, és első számú R&B sláger lett. A dal sikere a Motownnál Eddie Holland dalszerző figyelmét is felkeltette.

Hogy ott jól teljesítsünk, Nick és én tudtuk, hogy egy nagyszerű dalra van szükségünk. Nick mesélt nekem egy dalszövegről, amit a Central Park West-en sétálva írt. Séta közben azon aggódott, hogy vajon képes lesz-e a városban maradni. Ekkor vette észre, hogy a park mentén álló épületek úgy néznek ki, mint a hegyek.

A szavak eszébe jutottak: “Nincs elég magas hegy / Nincs elég mély völgy / Nincs elég széles folyó / hogy megakadályozza, hogy eljussak hozzád”. A “te” itt a sikert jelentette.

Imádtam a sorokat, és szerelmes dalt írtunk belőlük. Amikor elkészültünk, felvettünk egy demót, ahol én zongoráztam, Nick pedig énekelt. A Motownnak tetszett, és Tammi Terrell énekesnőnek akarta a dalt. Neki még nem volt nagy slágere.

Paul Riser: A demót először ’66 végén hallottam a Motown irodában. Tetszett. A dalban volt érzékenység és erő.

Az első dolog, amit csináltam, hogy felvettem a ritmussávot a Funk Brothers-szel, a kiadó házi zenekarával.

A híres csörgőhang a bevezetőben – tik-tak-a-tik-a-tik – Uriel Jones ütötte a botjaival a kisdob fém peremét. Azt akartam, hogy ezek ott legyenek, hogy felépítsék a feszültséget, mielőtt Tammi éneke megszólal.

Miután Tammi felvette az énekét, a producerek úgy döntöttek, hogy a kislemez duettként erősebb lenne. Hónapokkal korábban Marvinnak Kim Westonnal volt egy slágere az “It Takes Two”-val. Így Marvint hozzáadták Tammi lemezéhez, hogy segítsék annak esélyeit a slágerlistákon.

Marvin csodálatos volt. A vokálját úgy szinkronizálta, hogy az az övé köré fonódott, mintha szerelmesek lennének, és egymásnak énekelnének a stúdióban.

Tammi Terrell és Marvin Gaye az “Ain’t No Mountain High Enough”-t énekli.

Mary Wilson: Tammi nagyszerű lemezt készített az “Ain’t No Mountain High Enough”-val. De ’67 októberében összeesett a színpadon, miközben Marvinnal lépett fel. Az orvosok később agydaganatot diagnosztizáltak nála, ami miatt nem tudott turnézni.

Reklám

A következő tavasszal a Supremes – Diana Ross, én és Cindy Birdsong, aki hónapokkal korábban Florence Ballardot váltotta – felvették az “Ain’t No Mountain High Enough”-t egy duettalbumra a Temptationsszel.

A dalban Diana énekelt Dennis Edwards-szal, aki akkor csatlakozott a Tempshez.

Nem emlékszem, hogy a duettet az úton adtuk volna elő. Túl bonyolult volt ahhoz, hogy a Supremes és a Temps együtt énekelje a színpadon. Emellett nem volt sok értelme próbálni. Az a hír járta, hogy Diana el akarta hagyni a Supremes-t, hogy szólista legyen.

Mrs: Amikor Diana ’69 őszén kilépett a Supremesből, (a Motown alapítója) Berry Gordy megkért engem és Nicket, hogy készítsük el az első albumát.

Nick és én azt akartuk, hogy az egyik dalunk hosszabb legyen a szokásos három percnél. Abban az időben az olyan művészek, mint Isaac Hayes is ezt csinálták. Úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a “Mountain”-nel. De más megközelítésre volt szükségünk, hogy újszerűen szóljon.

Nick azt javasolta, hogy Diana mondjon el egy hosszabb versszakot. Úgy gondolta, hogy remek beszédhangja van, ezért új szöveget írt.

Amint elkészült a Diana számára írt monológja, én a dal új szerkezetén dolgoztam. Készítettem egy bevezetőt, amely instrumentális hangszerrel kezdődött, és egy kórusba torkollott, amely Diana beszélt hangját vezette be.

A dal ismert refrénjét – “Ain’t no mountain high enough / ain’t no valley low enough” – a dal körülbelül 4 percéig halasztottuk, és ezt tekintettük a dal csúcspontjának. Azért tartottuk vissza a refrént, mert a hallgatók már ismerték, és számítottak rá, hogy végül eljön.

Mr. Riser: Amikor Valerie és Nick átadta nekem az új zongorás-énekes demójukat, az pontosan felépített volt.

Valerie zongorajátékát hallgatva úgy éreztem, hogy a dal fenséges, szimfonikus megközelítést kíván.

Mivel a refrén csak későn jött, azt akartam, hogy a bevezetőben a kórus “Ahhh-ként” énekelje a refrént. Ez úgy működött, mint egy Broadway-musical nyitánya, előrevetítve azt, ami a dalban később következik.

Simpson kisasszony: Amikor elkezdtük a felvételt, először a Motownnál csináltuk meg a ritmussávot. Én zongoráztam a Funk Brothersszel. Ez vagyok én a lemezen végig.

Eddie Willis: Valerie zongorája hidegvérű volt. Ember, ő tényleg tudott játszani. Mindegyikünknek megmondta, hogy mit csináljunk, és mi közel maradtunk ahhoz, amit ő akart.

Még ha hárman is voltunk a gitáron, soha nem álltunk egymás útjába.

Mr. Riser: Miután elkészült a ritmussáv, New Yorkba repültünk, hogy felvegyük a vonósokat és a fúvósokat.

Simpson kisasszony: New York után a Motownban overduboltuk a kórusrészeket és a háttérvokálokat. A kórusnál Joshie Armstead énekelte a felső hangokat, én középen énekeltem, Nick pedig alul. A lemezen hallható, ahogy Joshie úgy énekel, mintha az élete múlna rajta. Aztán overduboltam az Andantes vokálcsoportot, amely körülöttünk töltötte ki a hangot.

Amikor az összes zene és háttérvokál a szalagon volt, Diana bejött, hogy felvegye az énekét. Azt akartam, hogy minden úgy készüljön el, hogy mindent halljon a fejhallgatójában. Tényleg a legjobbat hoztuk ki belőle. A produceri munka arról szól, hogy valami különlegeset hozzunk ki egy művészből. Megfeszítettük Dianát. Meg tudta csinálni, és nem bánta, hogy belevágott.

De amikor a dal végső, 6:18-as mixét odaadtuk Berrynek, úgy érezte, túl sokáig tart a refrénig. Nick és én elgondolkodtunk rajta, és többször is meghallgattuk. Egyetértettünk abban, hogy nem akartuk arrébb tenni a dolgokat. Nick azt mondta Berrynek: “Olyan, mint egy orgazmus. Nem kapod meg azonnal. Felépül.”

Ez jó volt az albumhoz, de Berry ragaszkodott hozzá, hogy legalább a kislemezhez vágjuk le. Nick és én először ellenálltunk, így Berry visszatartotta, hogy az album első kislemezeként adjuk ki. Helyette Diana “Reach Out and Touch (Somebody’s Hand)” című dalát adta ki.”

Elvégül 3:32-re vágtam le a dalt, így ki tudtuk adni. De sok rádiós DJ az album verzióját játszotta helyette. Nick és én igazoltnak éreztük magunkat.

Amikor ma meghallgatom Diana verzióját, büszke vagyok arra, hogy így jött ki. Az is szórakoztat, hogy sokan azt hiszik, hogy az eredeti és Diana szólóváltozata két különböző dal ugyanolyan címmel. Bizonyíték arra, hogy Nick és én elértük a célunkat – egy teljesen új verziót készítettünk Diana szóló debütálására.

Az ezt követő években történt valami Nick és köztem. Csak annyit mondok, hogy amikor egész nap szerelmes dalokat írsz valakivel, a végén még szerelembe is eshetsz. Így is történt. Nick és én 1974-ben összeházasodtunk.