Az Amerikai Ápolók Egyesületének története
Az Amerikai Ápolók Egyesületének (ANA) története leginkább úgy írható le, mint az egyes ápolók története mindenütt. A tizenkilencedik századi frontvonalbeli önkéntes munkától napjaink költségvetési megszorításaiig az ápolók olyan akadályokkal szembesülnek, amelyek egyesítik őket. Összefogásunkkal képesek voltunk mozgósítani az ápolók éleslátó ismereteit az egészségügyi rendszerről, hogy kiálljunk az igazságtalanságok ellen, és megadjuk a szükséges lendületet ahhoz, hogy az egészségügyet előre vigyük.
A 20. századfordulón az ápolók ugyanolyan erősségekkel rendelkeztek, mint amilyeneket ma látunk; akkreditáció, engedélyezés vagy egyesítő szervezetek nélkül azonban nem volt egységes hangjuk – nem volt platformjuk, ahonnan a mindenki számára jobb egészségügyi ellátás felé vezethettek volna. Itt léptünk mi a képbe.
Az ANA hosszú utat tett meg 1896 óta. Amikor a Nurses Associated Alumnae of the United States and Canada először gyűlt össze a New York City melletti Manhattan Beach Hotelben, a küldöttek közül kevesebb mint húszan voltak ápolók. Az alig két évvel későbbi megfelelő kongresszuson már több mint 10 000 ápolónő vett részt.
Amikor 1911-ben a szervezetből Amerikai Ápolónők Egyesülete lett, már azért küzdött, hogy a szakma elnyerje a megérdemelt tiszteletet. A politikai döntéshozók kezdték felismerni az ápolás értékét az egészségügyben, az éves kongresszusokon és a tudományos folyóiratokon keresztül pedig az ápolók megosztott bölcsessége másokat is arra ösztönzött, hogy csatlakozzanak a szakmához.
Az elmúlt 100 évben az ANA a szolidaritás és a cselekvés ezen szellemére épített. Az ANA örökségének szerves részét képezi az ápolók érdekeinek védelme az Egyesült Államokban. Az 1934-es nyolcórás munkanapért folytatott lobbitevékenységtől kezdve az 1995-ös Fair Pay Act támogatásán át a mai szélesebb körű egészségügyi reformért folytatott kampányig fáradhatatlanul védte tagjai jogait.
Az ANA azonban messze nem csak az ápolók érdekeit védte, hanem pozícióját mindig is arra használta fel, hogy vezető szerepet vállaljon a közegészségügy védelmében. Ahogyan egy ápoló gondos megfigyeléssel azonosítja az egészségügyi állapotokat, úgy az ANA is felhasználta tagságának szakértelmét, hogy szembeszálljon a kor egészségügyi problémáival. A mentális egészség, az alapellátás hiánya és a Zika-vírus csak egy töredéke azoknak a problémáknak, amelyekkel az ANA a gyakorlat és a szakpolitikák kidolgozása révén foglalkozik.
A problémákra való reagálás és az akadályok leküzdése helyett azért küzdöttünk, hogy az ápolói innováció az egész szakmában elismert legyen. Az ANA támogatta a Nemzeti Orvosi Akadémia (korábban Institute of Medicine) ajánlásait, amelyek lehetővé tennék az ápolók számára, hogy szakterületükön belül dolgozzanak, és tudásuk teljes körű felhasználásával a betegeket a lehető legjobban szolgálják. A szakma valódi képzettségi szintjének elismerésével az ápolók nagyobb hangsúlyt kapnak az egészségügyben – és a betegek az elsők, akik ennek hasznát veszik.
Az elismerés elérése érdekében az ANA széles körű oktatást és fejlesztést támogatott. Az ápolás minden fázisára vonatkozó ötéves tanulmányok 1950-es jóváhagyásától kezdve a saját hitelesítő központjának 1990-es létrehozásáig támogatta az ápolókat abban, hogy megszerezzék a sikerhez szükséges készségeket és önbizalmat. Az ápolók minden korábbinál ambiciózusabbak, hogy képzettségükre egész pályafutásuk során építsenek, és az ANA programjainak széles skálája tükrözi tagjainak elkötelezettségét a szakma fejlesztése iránt.
Amikor Alice Fisher, az ápolás amerikai úttörője 1877-ben levelet írt Florence Nightingale-nek (lásd alább “Az ANA Nightingale-levél háttere”), támogatásért, útmutatásért és az általa tapasztalt körülmények javításának buzgalmával tette ezt. Bár az ápolói szakma megváltozott, az ápolók még mindig a tudás egyesítésével és megosztásával tudják a 21. században a legnagyobb hatást elérni.