Az esőember

Az esőember azért működik olyan jól Raymond korlátai között, mert ez a film a korlátokról szól, különösen Charlie korlátozott képességéről, hogy szeresse az életében élőket, vagy hogy az ő szemszögükből lássa a dolgokat. Ahogy a film kezdődik, látjuk, hogy Charlie kétségbeesetten próbál zsonglőrködni Los Angeles-i vállalkozásának válságából, amely úgy tűnik, abból áll, hogy drága importált autókat árul a csípőjéből. Vezérelt, boldogtalan, munkamániás. Egy nap hírt kap, hogy apja – akivel évek óta nem tartotta a kapcsolatot – meghalt keleten. A végrendelet felolvasásakor megtudja, hogy ő egy csekély összeget kapott (köztük egy értékes 1949-es Buick Roadmaster-t), és hogy apja 3 millió dolláros vagyona egy trösztbe került.

Kié a tröszt? Némi amatőr detektívmunkát végezve Charlie megdöbbenve fedezi fel, hogy egy olyan bátyja támogatására megy, akiről nem is tudta, hogy van neki – egy autista bátyja, akit évek óta intézetben tartanak. Amikor meglátogatja Raymondot az otthonban, ahol él, Charlie egy módszeres, gépies, lapos hangú középkorú férfit talál, aki “biztosan” tud dolgokat, például azt, hogy a tápióka puding “biztosan” szerepel az étlapon, és hogy kedvenc tévéműsora “biztosan” hamarosan adásba kerül.

Az “Esőember” ezt a felfedezést egy olyan történettel követi, amely olyan régi, mint a hegyek. Charlie dühös, amiért kivágták az örökségből való részéből, ezért kiveszi Raymondot az elmegyógyintézetből, és megfogadja, hogy Kaliforniába viszi. Raymond azonban nem hajlandó repülni (“határozottan” sorolja az összes légitársaság legutóbbi balesetének időpontját és halálos áldozatát). Így hát Charlie beülteti Raymondot az 1949-es Buick első ülésére, és elindulnak egy országot átszelő felfedező odüsszeiára.

Ez egy régi, de használható formula, amely az autóról a naplementével szemben készült felvételeket használja pontozásként. A két testvér persze valódi, valódi amerikaiakkal találkozik az úton, és persze furcsa kalandokba keveredik. És bár ezt a szerkezetet már tucatnyi más filmben láttuk, ezúttal újdonságot jelent, mert Raymond számára ez határozottan nem egy felfedezőút.

Minden megváltozik a filmben, kivéve Raymondot. Valahol útközben egy útszéli büfében még mindig makacsul ragaszkodik az elmegyógyintézet étkezőjének rutinjához: A juharszirupnak “mindenképpen” az asztalon kell lennie, mielőtt a palacsinta jön. Charlie eleinte úgy tűnik, nem igazán tudja elfogadni Raymond világának dimenzióit, és egyre frusztráltabbá válik a szinte akaratlagosnak tűnő hajthatatlanság miatt. Végül az utazás vége felé rájön, hogy szereti a bátyját, és ez a szeretet magában foglalja, hogy pontosan olyannak fogadja el, amilyen.