Az “irodalmi kánon” az évek során

A széles körben vitatott “irodalmi kánon” kifejezést az irodalmi művek azon csoportjának osztályozására használják, amelyeket egy adott korból vagy helyről a legfontosabbnak tartanak. A kánon a görög kanôn szóból származik, amely mérőpálcát vagy mércét jelent, és az irodalomkritikusok, tudósok és tanárok az idők során azért állították össze, hogy megállapítsák, mely irodalmi művek “alapvető fontosságúak”.

Az emberek azonban – különösen az elmúlt 60 évben – megkérdőjelezték a kánon érvényességét a sokszínűség hiánya miatt. A változó lista léte kulcsfontosságú kérdéseket vet fel: mit tekinthetnénk ma kánonnak? Kell-e, és kell-e olvasnunk a kanonizált könyveket? És ami talán a legfontosabb: kié legyen a hatalom annak meghatározására, hogy milyen irodalmi műveket érdemes olvasni?

Azok az írók, akiknek műveit általában a nyugati kánon részének tekintik, olyan jól ismert nevek, mint Homérosz, Chaucer és Shakespeare. Az irodalmi művek országonként vagy korszakonként kategorizált, specifikusabb kánonokba is tartozhatnak. Ilyen például az amerikai kánon, amelybe olyan művek tartoznak, mint A skarlát betű és A nagy Gatsby, vagy az angol romantikus költészet kánonja, amelybe olyan költők tartoznak, mint Blake, Wordsworth és Keats.

Az 1960-as évek óta azonban eltolódott a vélemény a kánon felé

Az 1960-as évek óta azonban eltolódott a vélemény a kánon felé. Különösen a posztmodern tanulmányok érveltek amellett, hogy a kánon eleve elfogult, mivel a történelem és a nyugati kultúra tudományos tanulmányozásának középpontjában hagyományosan elsősorban Európa és a férfiak álltak. Az irodalmi kánon átértékelése akkor kezdődött, amikor a különböző irodalmi és társadalmi mozgalmak előtérbe helyezték a korábban alulreprezentált irodalmat.

A 70-es évektől kezdve a feminista tudósok a “regény anyjának” felfedezésén dolgoztak, és nagyobb figyelmet kaptak a meleg és leszbikus írók, valamint a munkásosztályból származó írók művei. A polgárjogi mozgalom hatása tükröződött a fekete írók elismerésében, például 1950-ben Gwendolyn Brooks volt az első fekete amerikai, aki Pulitzer irodalmi díjat kapott, és Toni Morrison volt az első fekete nő, aki 1993-ban irodalmi Nobel-díjat kapott.

A kánon jelentős mértékben bővült az ázsiai, afrikai, közel-keleti irodalommal is. A legmagasabb szintű díjak, mint például az irodalmi Nobel-díj, követik ezt a 20. századi elmozdulást. Yasunari Kawabata lett az első japán író, aki 1968-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, a nigériai Wole Soyinka lett az első afrikai, aki 1986-ban elnyerte a hőn áhított díjat, az egyiptomi író, Naguib Mahfouz pedig az első arab író, aki 1988-ban elnyerte a díjat.

Káros

A mai kánon tehát magában foglalja (vagy magában kellene foglalnia) a világ minden sarkából származó irodalmat, minden fajú, etnikai, szexuális és nemű írótól. Ha a kánonra csak úgy gondolunk, mint a kiváltságos fehér férfiak által több száz évvel ezelőtt összeállított szövegek egyazon csoportjára, az káros, mivel eltörli azoknak a történeteit, akiket már túl régóta elfelejtettek.

Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene még mindig olvasnunk azokat a műveket, amelyeket az úgynevezett “eredeti kánon” részének tekintünk, mivel sokat tanulhatunk belőlük arról a társadalomról, amelyben keletkeztek, és sok más irodalmi műre is hatással voltak. Pontosan emiatt azonban sok kanonizált könyvvel is óvatosan kell bánnunk. Bárkinek, aki Conrad Sötétség szíve című művét olvassa, képesnek kell lennie felismerni az elbeszélésben rejlő rasszizmust, ahogyan Hemingway írásában is észre kell venni a hiperférfias és nőgyűlölő jelleget.

Ez sokakat feldühített, mivel a lépést a nacionalizmus fokozásának és más országok fontos műveinek figyelmen kívül hagyásának tekintették

A kánon és az oktatás közötti kapcsolat is feszült. Erre az Egyesült Királyságban néhány évvel ezelőtt, Michael Gove oktatási államtitkársága idején derült fény. Gove úgy változtatta meg az angol irodalom GCSE tantervi követelményeit, hogy az sokkal inkább a tisztán brit művekre koncentráljon. Ez sokakat feldühített, mivel a lépést a nacionalizmus fokozásának és más országok fontos műveinek figyelmen kívül hagyásának tekintették.

A reakció ezért azt sugallta, hogy amit ma kánonnak gondolunk, hogy mely művek fontosak és tanulandóak az iskolákban, az egyesek szerint az “eredeti nyugati kánonon” kívüli helyekről és szerzőktől származó szövegeket is tartalmaz. Bár ez pozitívumként értékelhető, az a tény, hogy Gove egy nyíltan brit tantervet vezetett be, azt mutatja, hogy a kánont mások még mindig veszélyesen rögzültnek tekintik.

De ki ítélje meg valójában, hogy Shakespeare Hamletje jobb-e, mint Garcia Marquez Száz év magány című műve? Vagy hogy Chinua Achebe Things Fall Apart című művét kell-e tanulni Jane Austen Büszkeség és balítélet című művével szemben? Ezekre a kérdésekre nehéz válaszolni, mert az irodalom természeténél fogva szubjektív és folyamatosan fejlődik. Ezt a tényt nem szabad elfelejteniük azoknak, akiknek hatalmukban áll eldönteni, hogy mely könyvek a “legjobbak”.