Egy ígéretes alternatívája az antipszichotikumoknak a skizofrénia kezelésére
Tegyük fel, hogy miután egy ideje rosszul érzi magát, felkeresi a háziorvosát. “Á – mondja az orvos határozottan -, Önnek az X gyógyszerre van szüksége. Ez gyakran elég hatékony, bár lehetnek mellékhatásai. Lehet, hogy meghízik. Vagy álmosnak érzi magát. És a Parkinson-kórra emlékeztető remegés alakulhat ki nálad”. Óvatosan rápillant az orvos asztalán lévő receptre, de még nem fejezte be. “Néhány betegnél a szex is problémássá válik. A cukorbetegség és a szívproblémák kockázatot jelentenek. Hosszú távon pedig a gyógyszer valóban zsugoríthatja az agyát…”
Ez a forgatókönyv talán erőltetettnek hangzik, de pontosan ez az, amivel a skizofréniával diagnosztizált emberek szembesülnek. Az 1950-es évek óta a betegséget általában antipszichotikus gyógyszerekkel kezelik – amelyeket, mint oly sok gyógyszert, véletlenül fedeztek fel. Egy francia sebész, aki a műtéti sokk kezelését vizsgálta, azt tapasztalta, hogy az egyik kipróbált gyógyszer – az antihisztamin klórpromazin – erős pszichológiai hatást váltott ki. Ez arra késztette Pierre Deniker pszichiátert, hogy a gyógyszert a legproblémásabb betegeinek adja. Tüneteik drámaian javultak, és úgy tűnt, hogy a pszichózis kezelésében jelentős áttörés történt.
A klórpromazin nyomába számos más antipszichotikus gyógyszer lépett, és ma ezek a gyógyszerek teszik ki az NHS összes pszichiátriai receptjének 10%-át. Költséges tételek: az NHS többet költ ezekre a gyógyszerekre, mint bármely más pszichiátriai gyógyszerre, beleértve az antidepresszánsokat is. Világviszonylatban a becslések szerint évente mintegy 14,5 milliárd dollárt költenek antipszichotikumokra.
Az 1950-es évek óta az NHS túlságosan sok mentálhigiénés csoportjának stratégiája egyszerű volt. Feltételezve, hogy a pszichózis elsősorban biológiai agyi probléma, a klinikusok felírnak egy antipszichotikus gyógyszert, és mindenki mindent megtesz annak érdekében, hogy a beteg szedje azt, gyakran hosszú ideig. Nem lehet kétséges, hogy ezek a gyógyszerek pozitív változást hoznak, csökkentik a téveszméket és hallucinációkat, és kevésbé valószínűvé teszik a visszaesést – feltéve, hogy a beteg szedi a gyógyszereit.
Sajnos a lemorzsolódási arányok magasak. Ez részben azért van, mert az egyének néha nem fogadják el, hogy betegek. De a fő ok a mellékhatások. Ezek gyógyszerről gyógyszerre változnak, de gyakoriak, és sok ember számára rosszabbak, mint azok a tünetek, amelyeket kezelni hivatottak.
Az antipszichotikumok ráadásul nem mindenkinél hatnak. Becslések szerint hat hónappal az első felírásuk után a betegek 50%-a vagy rendszertelenül, vagy egyáltalán nem szedi a gyógyszereket.
A legsúlyosabb pszichiátriai betegség hagyományos kezelése tehát drága, gyakran kellemetlen, és még azok számára sem mindig hatékony, akik továbbra is szedik a gyógyszereket. De mi mégis erre támaszkodtunk – ami segít megmagyarázni, hogy miért váltottak ki akkora érdeklődést és vitát egy klinikai kísérlet eredményei, amelyeket nemrégiben publikáltak a The Lancet című folyóiratban.
A Manchesteri Egyetem Anthony Morrison professzorának vezette munkacsoport véletlenszerűen osztotta ki a betegek egy csoportját, akik mindannyian úgy döntöttek, hogy nem szednek antipszichotikumokat, a szokásos kezelésre (amely egy sor nem gyógyszeres ellátást tartalmazott) vagy a szokásos kezelésre és egy kognitív terápiás (CT) kezelésre. A kognitív terápia esetében alacsony volt a lemorzsolódási arány, míg a pszichózis tüneteinek csökkentésében elért hatékonysága hasonló volt ahhoz, amit a gyógyszeres kezeléssel el lehet érni.
Szóval, mi is pontosan a CT a skizofrénia esetében? A középpontjában az az elképzelés áll, hogy a beteget arra kell bátorítani, hogy beszéljen a tapasztalatairól – ugyanúgy, mint minden más pszichológiai állapot esetén. A pszichózisra nem úgy tekintenek, mint egy biológiai betegségre, ami valakinek vagy van, vagy nincs. Ehelyett, akárcsak minden más mentális rendellenességet, a pszichotikus élményeket a gondolatok és érzések legsúlyosabb eseteinek – nevezetesen téveszméknek és hallucinációknak – tekintik, amelyeket sokan közülünk időről időre átélnek.
A páciens és a terapeuta együtt dolgozva kialakít egy modellt arról, hogy mi okozza az élményeket, és miért ismétlődnek. Ezek a tényezők személyenként eltérőek, így az egyén tapasztalatairól személyre szabott beszámoló születik, amely aztán a kezelés irányítására szolgál. Például egy olyan személynek, akit annyira aggasztanak a paranoid félelmek, hogy nem teszi ki a lábát a szabadba, segíthetünk abban, hogy a szorongás gyökereit a múltbeli élményekig visszavezesse; hogy fokozatosan kipróbálja a félelmetes gondolatait; és hogy megtanulja kezelni a szorongását, miközben folytatja az általa kedvelt tevékenységeket. A hangok hallása által zaklatott egyénnek segítenek megérteni, hogy mi váltja ki ezeket a hangokat, és hogy magabiztosabb, erőt adó kapcsolatot alakítson ki velük.
Ezek még a kezdeti idők. Mindazonáltal a legtöbb metaanalízis, amely a CT pszichózisban való hatékonyságát vizsgálta, amikor a szokásos kezeléshez adták hozzá, határozott (bár szerény) előnyöket jelzett a betegek számára, a legutóbbi pedig azt mutatta, hogy a CT jobb, mint más pszichológiai kezelések a téveszmék és hallucinációk csökkentésében. Az Egyesült Királyság Nemzeti Egészségügyi és Ellátási Kiválósági Intézetének (Nice) legutóbbi iránymutatásai a pszichózis kockázatának kitett személyek számára ajánlják, és gyógyszeres kezeléssel kombinálva a folyamatban lévő problémával küzdők számára.
De nem mindenki van meggyőződve, és bár a The Lancet című folyóiratban közzétett kutatás biztató, kis léptékű volt. A pszichózis CT-je még mindig fejlődik, és úgy gondoljuk, hogy a fejlődésnek három kulcsfontosságú területet kell előtérbe helyeznie.
Először is, az egyéni pszichotikus élmények megértésére és kezelésére kell összpontosítanunk. Amint arról egy korábbi bejegyzésünkben beszámoltunk, egyre több okunk van kételkedni a “skizofrénia” diagnózis hasznosságában. A kifejezést gyűjtőfogalomként használták a szokatlan gondolatok és érzések olyan választékára, amelyeknek gyakran nincs belső összefüggésük, és minőségileg nem különböznek az átlagpopuláció által tapasztaltaktól. Ezért minden egyes pszichotikus élmény személyre szabott kezelést igényelhet.”
Másrészt a pszichotikus élmények okainak megértésében a közelmúltban végbement átalakulásra kell építenünk, egyszerre egy-egy tényezőt (mondjuk az álmatlanságot vagy az aggódást) véve alapul, egy beavatkozást kidolgozva annak megváltoztatására, majd megfigyelve a beavatkozás hatását az egyén nehézségeire.
Végezetül pedig meg kell hallgatnunk, hogy a betegek mit várnak a kezelésüktől – például a jóllét szintjének javítására összpontosítva, amely a skizofréniában szenvedők körében általában nagyon alacsony.
Mi a helyzet a költségekkel a gyógyszeres kezeléshez képest? Egy CBT-kurzus jellemzően valamivel több mint 1000 fontba kerül, de ha a kezelés hatására csökken a betegek kórházban töltött ideje és más szolgáltatások igénybevétele, vagy visszatérnek a munkába, akkor könnyen megtérül.
A pszichózisról és skizofréniáról szóló, idén frissített Nizzai útmutató egyértelmű:
“A gazdasági bizonyítékok szisztematikus áttekintése kimutatta, hogy az Egyesült Királyságban a skizofréniában szenvedők CBT-ellátása többletköltség nélkül javítja a klinikai eredményeket. Ezt a megállapítást alátámasztotta az ezen iránymutatáshoz végzett gazdasági modellezés, amely azt sugallta, hogy a CBT nyújtása nettó költségmegtakarítást eredményezhet az NHS számára, ami a jövőbeli kórházi kezelések arányának csökkenésével függ össze.”
Ha a kognitív terápia valódi ígéretét be lehet váltani, akkor végre egy valóban hatékony, viszonylag olcsó és mellékhatásmentes alternatívája lehet az antipszichotikumoknak azon betegek számára, akik nem akarják szedni azokat. Figyeljük ezt a helyet.
Daniel és Jason Freeman a Paranoia: A 21. századi félelem című könyv szerzői. Daniel is a professor of clinical psychology and a Medical Research Council Senior Clinical Fellow at the University of Oxford, and a Fellow of University College, Oxford. Twitter: @ProfDFreeman. Jason is a psychology writer. Twitter: @JasonFreeman100
• This article was amended on 8 March. The original misspelled Pierre Deniker, the French psychiatrist who introduced the first antipsychotic. This has been corrected.
{{topLeft}}
{{bottomLeft}}
{{topRight}}
{{bottomRight}}
{{/goalExceededMarkerPercentage}}
{{/ticker}}
{{heading}}
{{#paragraphs}}
{{.}}
{{/paragraphs}}{{highlightedText}}
- Share on Facebook
- Share on Twitter
- Share via Email
- Share on LinkedIn
- Share on Pinterest
- Share on WhatsApp
- Share on Messenger