Empirizmus

Tágabb értelemben

Az empiristák által említett tapasztalatok mind a mindennapi szemléletben, mind a filozófiai elméletekben elsősorban az érzékszervek ingerléséből – azaz a vizuális, hallási, tapintási, szaglási és ízlelési érzékelésből – származó élmények. (Ezen az ötféle érzékelésen kívül egyes empiristák a kinesztetikus érzékelést, vagyis a mozgás érzékelését is elismerik). A legtöbb filozófiai empirista azonban fenntartja, hogy az érzékelés nem az egyetlen tapasztalati szolgáltató, és empirikusnak ismeri el a mentális állapotok tudatosítását önvizsgálat vagy reflexió során (például annak tudatosítását, hogy valakinek fájdalmai vannak, vagy hogy megijedt); az ilyen mentális állapotokat aztán gyakran metaforikusan úgy írják le, mint amelyek egy “belső érzék” számára vannak jelen. Vitatott kérdés, hogy a tapasztalat még további típusait, például az erkölcsi, esztétikai vagy vallási tapasztalatot is el kell-e ismerni empirikusnak. Lényeges szempont, hogy a “tapasztalat” fogalmának kiszélesedésével egyre nehezebbé válik a valóban a priori tételek tartományának megkülönböztetése. Ha például a matematikusnak a számok közötti összefüggésekről alkotott intuícióját tekintenénk egyfajta tapasztalatnak, akkor nehezen tudnánk olyan ismeretet azonosítani, amely végső soron nem empirikus.

Még ha az empiristák egyet is értenek abban, hogy mi számít tapasztalatnak, akkor is előfordulhat, hogy alapvetően nem értenek egyet abban, hogy magát a tapasztalatot hogyan kell értelmezni. Egyes empiristák például úgy fogják fel az érzékelést, hogy amit az ember az érzékelésben észlel, az mindig egy elmétől függő entitás (néha “érzékelési adatnak” nevezik). Mások a “közvetlen realizmus” valamely változatát vallják, amely szerint az ember közvetlenül érzékelhet vagy tudatában lehet fizikai tárgyaknak vagy fizikai tulajdonságoknak (lásd episztemológia: realizmus). Így még az empiristák között is lehetnek radikális elméleti különbségek, akik elkötelezettek amellett, hogy minden fogalom az érzékelésben adott elemekből épül fel.

Két másik, az empirizmussal rokon, de azzal nem azonos nézet William James amerikai filozófus és pszichológus pragmatizmusa, amelynek egyik aspektusa az volt, amit ő radikális empirizmusnak nevezett, valamint a logikai pozitivizmus, amelyet néha logikai empirizmusnak is neveznek. Bár ezek a filozófiák bizonyos értelemben empirikusak, mindegyiknek megvan a sajátos hangsúlya, ami indokolja, hogy külön mozgalomként kezeljék őket. A pragmatizmus az eszméknek a gyakorlati tapasztalatban és cselekvésben való részvételét hangsúlyozza, míg a logikai pozitivizmus inkább a tudományos ismeretek igazolásával foglalkozik.

A mindennapi hozzáállás leírásakor az empirizmus szó néha a vonatkozó elmélet iránti tudatlanság vagy közömbösség kedvezőtlen implikációját hordozza. Így egy orvost “empiristának” nevezni annyit jelentett, mint őt kvakkernek nevezni – ez a szóhasználat az orvosok azon szektájára vezethető vissza, amely ellenezte a pergamoni görög orvos, Galénosz (i. e. 129 – i. sz. 216) által örökölt, kidolgozott orvosi – és egyes nézetek szerint metafizikai – elméleteket. A Galénessel szemben álló orvosi empiristák inkább a megfigyelt klinikai hatékonyságú kezelésekre támaszkodtak, anélkül, hogy a terápiás elmélet által keresett mechanizmusok után kutattak volna. De az empirizmus, elszakadva ettől az orvosi asszociációtól, kedvezőbben használható arra is, hogy a gondolkodó által saját maga által megfigyelt tényeken kívül semmi mással nem hajlandó befolyásolni magát, a közvélekedéssel vagy az absztrakt érvelés bizonytalan láncolatával szembeni tompa ellenállás.