Freskófestészet
Freskófestészet, frissen felhordott vakolatra, általában falfelületekre vízbázisú pigmentekkel történő festés. A színek, amelyek szárazporos pigmentek tiszta vízben való őrlésével készülnek, megszáradnak és a vakolattal együtt megszilárdulnak, hogy a fal maradandó részévé váljanak. A freskófestés ideális falfestmények készítésére, mivel monumentális stílusra alkalmas, tartós és matt felületű.
SCALA/Art Resource, New York
Buon, vagy “igazi” freskó a legtartósabb technika, és a következő folyamatból áll. Három egymást követő rétegben speciálisan előkészített vakolat, homok és néha márványpor kerül a falra. Az első két durva réteg mindegyikét felhordják, majd hagyják, hogy megszilárduljon (megszáradjon és megszilárduljon). Eközben a művész, aki a festendő képről egy teljes méretű karikatúrát (előkészítő rajzot) készített, a karikatúráról készített pauszról átviszi a falra a minta körvonalait. A végső, sima vakolatréteget (intonaco) ezután felhordják a falra, amennyit egy munkamenetben meg lehet festeni. Ennek a területnek a határait gondosan behatárolják a kontúrvonalak mentén, hogy az egymást követő friss vakolatszakaszok szélei vagy illesztései észrevehetetlenek legyenek. Ezeket a szakaszokat giornate-nak, azaz “napi munkának” nevezik. A rajzot ezután a friss intonacóhoz tartják, és gondosan felsorakoztatják a festett fal szomszédos szakaszaihoz, majd a megfelelő kontúrokat és belső vonalakat a friss vakolatra rajzolják; ez a halvány, de pontos rajz szolgál útmutatásul a kép színesre festéséhez.
A helyesen elkészített intonaco sok órán át megőrzi nedvességét. Amikor a festő vízzel hígítja a színeit, és ecsetvonásokkal viszi fel a vakolatra, a színek beszívódnak a felületbe, és ahogy a fal megszárad és megszilárdul, a pigmentrészecskék a mész- és homokrészecskékkel együtt megkötődnek vagy cementálódnak. Ez nagyfokú tartósságot és öregedésállóságot biztosít a színeknek, mivel a színek a falfelület szerves részét képezik, nem pedig egy ráhelyezett festékréteget. A freskó médiuma nagy követelményeket támaszt a festő technikai képességeivel szemben, mivel gyorsan kell dolgoznia (amíg a vakolat nedves), de a hibákat nem tudja felülfestéssel korrigálni; ezt egy friss vakolatrétegre vagy a secco módszerrel kell elvégezni.
ART Collection/Alamy
A fresco secco (“száraz freskó”) olyan eljárás, amely nélkülözi a fal nedves vakolattal történő bonyolult előkészítését. Ehelyett a száraz, kész falakat mészvízzel áztatják és nedves állapotban festik. A színek nem hatolnak be a vakolatba, hanem egy felületi filmréteget képeznek, mint bármely más festék. A secco a részletes festéshez és a valódi freskók retusálásához hasznos.
A freskófestés eredete ismeretlen, de már a minószi civilizációban (a krétai Knósszoszban) és az ókori rómaiaknál (Pompejiben) is használták. Az olasz reneszánsz a freskófestészet nagy korszaka volt, amint azt Cimabue, Giotto, Masaccio, Fra Angelico, Correggio – aki a sotto in su (“lentről felfelé”) technikát kedvelte – és sok más festő munkái mutatják a 13. század végétől a 16. század közepéig. Michelangelo festményei a Sixtus-kápolnában és Raffaello Stanza-festményei a Vatikánban a leghíresebb freskók. A 16. század közepére azonban a freskók használatát nagyrészt felváltotta az olajfestészet. The technique was briefly revived in the 20th century by Diego Rivera and other Mexican muralists as well as Francesco Clemente.
SuperStock