Goodfellas (Egyesült Államok, 1990)

A filmtörténet szinte minden filmesét izgatná a tudat, hogy egy-egy alkotása vitathatatlanul klasszikusnak számít – olyan mércének, amelyhez hasonló témájú filmeket mérnek. Martin Scorsese rendező, akit sokan a ma alkotó amerikai filmművészet legjobbjának tartanak, egyedülálló kitüntetést mondhat magáénak – a 20. század utolsó három évtizedének mindegyikében egy-egy klasszikusért volt felelős. A 70-es években ez volt a Taxisofőr. A 80-as években a Dühöngő bika. A 90-es években pedig a Goodfellas (a rendező legelismertebb filmje, legalábbis a hivatalos díjak és jelölések tekintetében). Senki más, még olyan nagyságok sem, mint Ingmar Bergman, Stanley Kubrick és Eric Rohmer, nem mondhat el magáról hasonlót. Türelemmel, gondossággal és a részletekre való szigorú odafigyeléssel Scorsese bevehetetlen helyet foglalt el a mozgókép történetében.

Nem véletlen, hogy Scorsese három remekművének mindhárom főszereplője Robert De Niro. Ez a két férfi, akik már nyolcszor dolgoztak együtt, a legjobbat hozzák ki egymásból. Még az olyan “gyengébb” közös munkáikban is, mint a Kaszinó és A komédia királya, olyan energia és intenzitás árad belőlük, ami mutatja, mennyire jól megértik egymást. Scorsese akkor a legjobb, amikor De Nirót rendezi, és De Niro akkor a legjobb, amikor Scorsese rendezi. A páros a Taxisofőr, a Dühöngő bika és a Goodfellas miatt elválaszthatatlanul összekapcsolódott a köztudatban.

A maffiafilmeknek alapvetően két fajtája van: azok, amelyek romantizálják az életet, és azok, amelyek zsigeri tisztasággal ábrázolják azt. A legismertebb és legjobban sikerült film, A Keresztapa határozottan az első területen jelölte ki a területét, a Goodfellas pedig a másik területen áll. Mindkét film teljesen megvalósult, háromdimenziós karakterekkel és erős atmoszférával rendelkezik, de Francis Ford Coppola munkája a gengszterek mítoszát öleli fel, míg Scorsese feltárása pragmatikusabb. Az erőszak mindkettőben kulcsszerepet játszik, de a Goodfellasban brutálisabb társ, mint a Keresztapában. Nyilvánvaló, hogy a rendezők eltérő megközelítései olyan filmeket eredményeznek, amelyek bár ugyanazt a műfajt népesítik be, temperamentumukban és hangvételükben eltérnek egymástól.

A Goodfellas, mint már az elején megtudjuk, (ha lazán is) igaz történeten alapul. A forgatókönyv vázát Nicholas Pileggi (aki a forgatókönyv társszerzője is volt) Wiseguy című regényében elmesélt eseményekből kiindulva Scorsese egy fontos maffiainformátorral kapcsolatos, hírhedt ’80-as évekbeli ügy tényeit használta fel, hogy gazdag és sokrétű tanulmányt készítsen három karakterről és az életüket alakító kultúráról. Ez egy olyan életstílus lenyűgöző feltárása, amely az évszázad nagy részében elkápráztatta az amerikaiakat, akár filmekben, akár regényekben, akár a televízióban.

A történet azzal kezdődik, hogy bemutatja nekünk a 13 éves Henry Hillt (Christopher Serrone játssza kiskamaszként, Ray Liotta pedig felnőttként), a narrátorunkat. Az 50-es években járunk New Yorkban, és a maffia tagjává válni az egyik legmenőbb munkalehetőségnek tűnik. “Amióta az eszemet tudom” – emlékszik vissza Henry – “gengszter akartam lenni”. Nem csoda – egy kölyök számára, aki épp csak belépett élete második évtizedébe, ezeknek az embereknek mindenük megvan: barátok, lányok, autók, pénz, és ami a legfontosabb, tisztelet. “Jobb volt gengszternek lenni, mint az Egyesült Államok elnökének.” Henry követi a célját, és hamarosan a környék főnökének, Paul Cicerónak (Paul Sorvino) a bátyja, Paul Cicero (Paul Sorvino) segédje lesz. Első ízben mámorító élményt kap az élettől. “Felnőttként kezeltek. Egy fantáziavilágot éltem meg… Tizenhárom évesen már több pénzt kerestem, mint a legtöbb felnőtt a környéken.”

1970-re Henry elérte a szervezetben betöltött fontos pozícióját. Ő és két legközelebbi társa, a forrófejű Tommy DeVito (Joe Pesci) és a keménykezű Jimmy Conway (De Niro) olyan területekre is belekeveredik, amelyeket a maffiában nem mindenki helyesel – különösen a drogkereskedelmet. Henry, aki immár egy kedves zsidó lány, Karen (Lorraine Bracco) felesége, egyre meggondolatlanabb életet él, aminek eredményeképpen több szeretőt vesz magához, belekeveredik Tommy egy “csinált” maffiózó meggyilkolásába, és börtönbüntetését tölti. Miután Henry visszatér a külvilágba, rádöbben, hogy a régi szövetségek megváltoznak, és az élete veszélybe kerülhet azok részéről, akiket egykor a legközelebbi barátainak tartott. A gengszteréletnek két alapelve van – soha ne köpd be a barátaidat, és mindig tartsd a szádat -, és Henrynek talán mindkettőt meg kell szegnie, hogy megőrizze az életét.

A Goodfellas olyan lebilincselő és magával ragadó, mint bármelyik bűnügyi dráma, amit valaha láttam. A forgatókönyv a karakterek minden arcát megmutatja; mindannyian teljesen kifejlett egyéniségek, akik képesek a nagy jóra és a nagy rosszra. Életmódjuk erkölcsi kétértelműségét vállrándítással kezelik. A Goodfellas nem a maffiadonokról szól, hanem azokról, akik alacsonyabb szinten léteznek. Azokról a kötelékekről szól, amelyek a bűnöző honfitársak között alakulnak ki, és arról, hogy az árulás az elképzelhető legszörnyűbb bűncselekmény. A maffia egy testvériség – egy fiúk klubja, ahol mindenki vigyáz a másikra.”

A negyedszázadon átívelő történet bensőséges perspektívája ellenére epikus hangulatú. Az első negyven perc, amely Henry gyermekkorát és a maffiaéletbe való beilleszkedését részletezi, szinte tündérmeseként jelenik meg, ugyanolyan romantikus megközelítéssel, mint amilyet A keresztapa is magáévá tett. Ennek a szegmensnek az a célja, hogy kapcsolatot teremtsen a közönség és a főszereplő között, amíg ő még viszonylag ártatlan. Henryből nem lesz rendes ember, de mivel Scorsese úgy építette fel a film korai részeit, végig szimpatikusak maradunk számára.

Az évek során kevés rendező mutatta meg Scorsese képességét, amikor a popzene felhasználásáról van szó a jelenet megteremtéséhez vagy a hangulat megszilárdításához. Sokszor a korabeli dalok kisajátítása átlátszó kísérletnek tűnik, hogy eladják a film soundtrack albumát. A Goodfellasban azonban Scorsese a “Then He Kissed Me”, az “Ain’t That a Kick in the Head”, a “Gimme Shelter”, a “Monkey Man”, a “The Magic Bus”, a “What Is Life” és tucatnyi más dal kiválasztása felbecsülhetetlen értékűnek bizonyul. A dalok tökéletesen illeszkednek a látványvilághoz, sikeresen átvéve egy erős filmzene helyét.

A Goodfellas nyugodtan kezdődik, de mire a végső stáblista lepereg, már rengeteg vér folyik. Az erőszak egy része hirtelen, sokkoló és zsigeri. Az egyik haláleset teljesen váratlanul éri a nézőt, és egy pillanatra megdöbbenti és zavarba hozza. Még azután is, hogy többször láttam a filmet, ez a jelenet még mindig felkavaró. Sok más pillanat is hasonló, bár kevésbé felerősített hatást vált ki. A Goodfellas nem a cselekmény fordulataira támaszkodik, hogy lekösse a néző figyelmét – ezt a történet és a karakterek ereje és terjedelme teszi meg -, de a film egyik legerősebb vonása a bizonytalanság érzése, amely minden képkocka felett ott lebeg. Scorsese taktikája, miszerint két narrátort használ (Henry hangját néha Karen hangja váltja fel), még azt a lehetőséget is nyitva hagyja, hogy Henry talán nem éli túl a filmet.

Mint a rendező munkáira gyakran igaz, a Goodfellas a vizuális kompozíció mesterműve. A német származású operatőr, Michael Ballhaus (aki az Órák után, A Krisztus utolsó megkísértése és Az ártatlanság kora című filmekben is együtt dolgozott Scorsese-zel) szolgáltatásait igénybe véve Scorsese kerüli a statikus kamerát, és filmje vásznát mindig mozgásban tartja. Hosszú pásztázások és újszerű díszletek, amelyek mind azt a célt szolgálják, hogy fokozzák a hangulatot és bevonják a nézőt a cselekménybe. Egy alkalommal a kamera végigsöpör egy bárban, majd egy hátsó szobába, és megáll az arcokon, miközben Henry hangja bemutatja az egyes okostojásokat. Később megjelenik a híres, zavarba ejtő beállítás, amikor Henry és Jimmy egymással szemben állnak egy asztalnál egy étkezdében. Úgy tűnik, hogy hozzánk képest ugyanabban a pozícióban maradnak, miközben a háttér lassan távolodik (ezt a hatást úgy érték el, hogy a kamerát eltávolították a színészektől, miközben az objektív egyidejűleg rájuk zoomolt).

Az olyan karakteralapú drámákhoz, mint a Goodfellas, az erős színészi játék elengedhetetlen, és ez a film több felejthetetlen főszereplőt és a kevésbé fontos szerepeket játszók szilárd támogatását is tartalmazza. A leglángolóbb alakítást Joe Pesci nyújtja a gyakran irányíthatatlanná váló Tommy szerepében. Pesci Oscar-díjat nyert az itt nyújtott munkájáért, és olyan karaktert formált meg, aki néha elbűvölő, máskor pedig váratlanul erőszakos tud lenni. (Pesci gyakorlatilag megismételte ezt a szerepet Scorsese Casino című filmjében.) Az alakítás zsenialitása abban rejlik, hogy Tommy milyen könnyen és gyorsan vált át egyik módból a másikba. Egyetlen apró dolog – egy cselekedet, egy szó stb. – képes kirobbantani őt. Pesci ezt a hirtelen átmenetet inkább hitelessé, mintsem megrázóvá teszi.

Míg az ő szerepeik közel sem olyan jelenetrablóak, mint Pescié, Liotta és De Niro alkotják azt az alapkövet, amelyre a Goodfellas épül. De Niro, akit hosszú és sikeres karrierje során az ilyen típusú szerepekhez társítottak (nem kis részben a fiatal Vito Corleone alakításának köszönhetően A keresztapa második részében), könnyedén belecsúszik a karizmatikus, de potenciálisan erőszakos Jimmy szerepébe. Mint szinte minden emlékezetes okostojás a filmvásznon az évek során, ő is egyszerre nyájas és veszélyes. De Niro tökéletes Jimmy-interpretációját látva eszünkbe jut Brian De Palma Az érinthetetlenek című filmjében Al Capone alakítása. Mindkét karakterben rengeteg közös vonás van, mind a temperamentum, mind a személyiség tekintetében (bár Jimmy jóval lejjebb áll a maffia táplálékláncában). Liottára hárul az a vitathatatlanul hálátlan feladat, hogy a legnormálisabb gengsztert alakítsa. Nem egy csattanós szerep, de elég meggyőző ahhoz, hogy a néző számára könnyen elérhető belépési pontot biztosítson a történetbe. Valójában Liotta Henryje lesz a mi kalauzunk a bűnözés, a barátság és az árulás sötét világában. Liotta lankadatlan alakítása nélkül talán el is tévednénk.

Szintén érdemes kiemelni Lorraine Braccót, aki az Akadémián és a Golden Globe-on is jelölést kapott a legjobb női mellékszereplőnek járó díjra. Kétségtelenül ez a leglenyűgözőbb munka, amit a színésznő egyenetlen karrierje során eddig elért. Karenben egyszerre hoz erőt és sebezhetőséget, és a lehető legtöbbet hozza ki a kevés képernyőidőből. Paul Sorvino jól illeszkedik Paul Cicero szerepébe. De Nirohoz hasonlóan Sorvino is gyakran játszik gengszter típusokat. Más mellékszereplők közül Catherine Scorsese (Martin néhai édesanyja, aki Tommy anyját játssza) és Frank Vincent (Billy Batts, Tommy véres haragjának tárgya) lenyűgözőek abban a néhány percben, amit rájuk szánnak.

A filmkritikusok vitatkozni fognak azon, hogy Scorsese melyik a legjobb alakítása – a Taxisofőr, a Dühöngő bika vagy a Goodfellas. Mindegyik filmnek megvannak a maga heves szószólói, de az egyiket kiemelni a másik kettő rovására értelmetlen és kontraproduktív vállalkozásnak tűnik. A Taxisofőr és a Dühöngő bika inkább az egyénre koncentrál, mint a Goodfellas, amely azt vizsgálja, hogyan formálja egy kultúra az értékeket, az életválasztásokat és a kapcsolatokat. Ez a három együttesen betekintést nyújt azokba a témákba és gondolatokba, amelyek a legközelebb állnak Scorsese szívéhez. Külön-külön véve mindegyikük elképesztő mozgóképes teljesítmény, a Goodfellas pedig A keresztapa mellett a két legnagyobb filmes maffiatörténet egyikeként áll.

Goodfellas (Egyesült Államok, 1990)