Hány ember hal meg a világon rákban?

Mivel 1990 óta 5,7 millióról 9,6 millióra nőtt a rákban elhunytak száma világszerte (ez 68 százalékos növekedés), és a legtöbb országban hasonló tendenciákat mutat az abszolút halálozások száma, ésszerűnek tűnhet a feltételezés, hogy a rákos halálozások száma növekszik. De valóban ez a helyzet?

Míg a halálesetek abszolút száma a teljes betegségteher és a halálozás kulcsfontosságú mérőszáma, a halálesetek abszolút számának két kulcsfontosságú fenntartása van: nem veszi figyelembe a népesség méretének és korszerkezetének változásait. Amint azt fentebb feltártuk, a rákos halálesetek többsége az 50 év felettieket érinti; ez azt jelenti, hogy a rákos halálesetek teljes számának növekedésére kellene számítanunk a népesség öregedésével. A növekvő várható élettartam, az öregedő népesség és a népességnövekedés együttesen a gyakoriság torz észlelését eredményezhetik.

A hasznosabb mérőszám ebben a tekintetben az életkor szerinti halálozási ráta. Ez a mérőszám korrigálja a változó életkori eloszlás hatásait azáltal, hogy egy rögzített (országonként és időben azonosnak feltételezett) referencia-népességszerkezetre normalizál, valamint a népességméretbeli különbségeket azáltal, hogy a 100 000 főre jutó halálesetek számát adja meg.3 Az alábbi ábrán az összes ráktípus életkor-standardizált halálozási aránya látható. Ezeket az adatokat a grafikon alján található “lejátszás” gombbal lehet időben vizsgálni, a nemzeti idősorok pedig az adott országra kattintva tekinthetők meg.

2017-ben azt látjuk, hogy a legtöbb országban a 100 000 főre jutó halálozási arány 50-150 halálozás között van. A magasabb jövedelmű országok átlagosan inkább e tartomány felső sávjába esnek; Észak-Amerikában, Európában és Ausztrálázsiában az arányok jellemzően közel 150/100 000 fő. Ez számos szubszaharai afrikai országra is igaz. Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrika egyes részein az arányok átlagosan alacsonyabbak (50-125/100 000).

Ha az idővonal segítségével megnézzük, hogyan változtak a halálozási arányok 1990 óta, azt látjuk, hogy az országok nagy részében jelentősen csökkentek. Az Egyesült Államokban és Kanadában az 1990-es 180 feletti értékről 100 000 főre vetítve 150 alá csökkentek az arányok; Oroszországban az 1990-es években a 100 000 főre vetítve 180 felett tetőzött, azóta 130 alá csökkent; Kínában pedig 1990 óta hasonló csökkenés tapasztalható. Ez nem mindenhol igaz: az arányok néhány országban, köztük Dél-Afrikában és Indiában emelkedtek. Az életkor-specifikus halálozási arányok, összehasonlítva az összes életkorra és életkorra standardizált arányokkal, itt tekinthetők meg.

A globális tendencia összességében mégis egy gyakran ellentmondásos megállapítást mutat: a rákos halálozások számának növekedése ellenére az egyéni halálozási arányok csökkennek. 1990-ben világszerte 100 000 emberből 143 halt meg rákban – 2017-re ez a szám 100 000 emberre vetítve 121-re csökkent.

A rák teljes előfordulásának értékelése céljából a fenti ábrán az összes ráktípust összevontuk, hogy az általános tendenciákat vizsgálhassuk. A halálozási arányok és a halálozási gyakoriság csökkentése terén elért előrehaladás azonban a rák számos formája szerint változik. Az alábbi ábrán az egyes rákfajták egyéni, életkor szerinti standardizált halálozási arányait láthatjuk. Ezt ismét a 100 000 főre jutó halálesetek számaként mérjük.

Amint azt a rákos halálozások vezető okától várnánk, a légcső-, hörgő- és tüdőrák aránya globálisan a legmagasabb, 24/100 000 fő. Ez az 1990-es, 100 000 főre jutó körülbelül 26-ról kissé csökkent, néhány országban még nagyobb csökkenés tapasztalható (az USA-ban a 100 000 főre jutó arány 47-ről 34-re esett vissza).

Egyes esetekben drámai csökkenést tapasztaltunk az elmúlt évtizedekben. A legjelentősebb a gyomorrák, amelynek halálozási aránya több mint 40 százalékkal, 19-ről 11-re csökkent 100 000 főre vetítve. A nyelőcsőrák és a méhnyakrák aránya szintén mintegy harmadával csökkent 1990 óta.