Hogyan inspirálták Oroszország űrkutyái a szajré galaxisát

Nem kis teljesítmény azon kevesek közé tartozni, akik az űrben utaznak. Ahhoz például, hogy egy jelentkezőnek esélye legyen a NASA-nál, mérnöki, matematikai vagy természettudományos alapdiplomával, valamint legalább három év kapcsolódó munkatapasztalattal vagy 1000 órával kell rendelkeznie egy sugárhajtású repülőgép irányítása mögött – és csaknem tökéletes látással (vagy szemüveggel, amely oda juttatja). 2016-ban több mint 18 300 emberi jelentkező versengett az értékes kevés helyért. A 20. század közepén, amikor a szovjet űrprogram felpörgött, a munkakritériumok mások voltak: a küldetésekhez olyan jelölteket kerestek, akik laza, telegén és legfeljebb 13 centi magasak voltak. És mindannyiuknak kutyának kellett lenniük.

Ezek a követelmények még abból az időből származnak, amikor az amerikai és a szovjet űrprogramok még nem voltak biztosak abban, hogy bármilyen élőlény képes lenne a légkörünkön túli utazásra. Ezért először állatokat küldtek fel. Gyümölcslegyek, majmok, egerek, kutyák és egy csimpánz is eljutott az űrbe, mielőtt az ember meg merte volna tenni, hogy kiderüljön, lehet-e élőlényt küldeni a világűrbe és sértetlenül hazahozni. Sok esetben nem sikerült. Néhány élőlénynek meg sem kellett volna kísérelnie a visszatérést, mások pedig útközben vagy a visszatéréskor pusztultak el. Amikor annak idején felfigyeltek az állatkísérletek e formájának etikájára, azt háttérbe szorították az űrverseny geopolitikai vonatkozásai. És ez a figyelem néhány korai állatos űrhajóst igazi szupersztárrá tett. Talán egyikük sem ragyogott fényesebben, mint Laika, Belka és Strelka, a Szovjetunió által az űrbe küldött három kutya.

Ezek a kutyusok, és a kis bajuszos arcukat ábrázoló, végtelennek tűnő árucikkek parádéja a Space Dogs: The Story of the Celebrated Canine Cosmonauts című könyv középpontjában állnak. Az új könyv Richard Hollingham tudományos újságíró szövegét párosítja Martin Parr fotósnak az eBay és a moszkvai bolhapiacok két évtizedes átfésülése során összegyűjtött, űrkutyás szajrégyűjteményével.

1950 nyarán kezdődően a szovjet kutatók úgy toboroztak potenciális kutyás űrhajósokat, hogy végighajtottak Moszkva utcáin, és kis kolbászfalatokat kínáltak a kóborlóknak. A legígéretesebb újoncok megfelelő méretűek, szelídek, világos színűek és nőstények voltak – ez részben azért volt előnyös, mert nem érezték volna kényszert arra, hogy felemeljék a lábukat pisiléshez, ami a mikrogravitációban nagy felfordulást okozhat. A legjobbakat egy külvárosi kastélyban helyezték el, ahol orvosi vizsgálatokon és szimulációkon estek át, hogy utánozzák azt a zajt, rezgést és nyomást, amellyel a kilövés során találkoznának. Az első űrkutya-páros, Tsygan és Dezik 1951 júliusában egy kapszulában szuborbitális repülésre indult, majd ejtőernyőkön keresztül visszasodródott a Földre. Épen és egészségesen landoltak, de Dezik még abban a hónapban meghalt egy másik küldetés során.

Az évtized során több más kutya is repült szuborbitális repüléseken, de Laika – egy kis kutyus, aki valószínűleg egy husky-terrier keverék volt – volt az első, aki a Szputnyik 2-vel pályára állt, és ő volt az első űrhajós, aki valóban elnyerte a közönség szeretetét. Keskeny arca, amelyet aranyszínű csillagok, rakéták, bolygók és a Hold darabkái szegélyeztek, bélyegeken, képeslapokon, porcelántányérokon, órákon, karórákon, cigarettákon, gyufákon és még sok minden máson is felbukkant – bárhol, ahol csak lehetett. Gyakran ábrázolták úgy, mint Lenint, írja Hollingham – az állát kissé felemelve, nemes tekintettel meredten a horizontra. Bár a közvélemény akkoriban nem tudta, Laika küldetése mindig is egyirányú volt; a szovjetek még nem rendelkeztek olyan technológiával, hogy egy űrhajót kiemeljenek a Föld körüli pályáról és visszahozzák a Földre. De ezeken a hazafias propagandadarabokon, jegyzi meg Hollingham, “a kutyát úgy mutatták be, mintha tudta volna, hogy egy fontos ügyért hal meg: hogy segít a gazdáinak meghódítani a világűrt”. Sokkal később, egy 1998-as sajtótájékoztatón Oleg Gazenko szovjet tudós kétségeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Laikát halálos küldetésre küldték. “Minél több idő telik el, annál jobban sajnálom” – mondta.”

Noha néhány órával a pályára állása után meghalt, valószínűleg túlmelegedés miatt, Laika bebizonyította, hogy az élőlények képesek elviselni a légkör elhagyását és a mikrogravitációt. 1960-ban egy Belka és Strelka nevű duó 18-szor keringett a Föld körül, és biztonságban, csóválódott farokkal tértek haza.

Amikor mancsaik földet értek, az űrkutyás szajrébiznisz valósággal fellendült. “A Laika-szuvenírek már korábban is népszerűek voltak” – írja Hollingham – “de Belka és Strelka egészen új szintre emelte az űrkutya-emléküzletet”. A páros megjelent faliórákon, gyűjthető érméken, fészekrakó babákon, porcelán kancsókon – köztük egy rakéta alakú példányon is, amelynek kis fejecskéi kidudorodtak az ablaknyílásokon, mintha autóban ülnének, fülükkel csapkodva a szélben.

Nyikita Hruscsov diplomáciai hatalmi lépésként később elküldte a Kennedy családnak Sztrelka egyik kiskutyáját, a Puszinka (Пушинка), azaz Pelyhes kutyát. Összejött Charlie-val, a Kennedy család egyik kutyájával, és hamarosan a Fehér Háznak egy nemzetközi alom volt a kezében. Több mint ötezer gyerek írt, hogy szeretne egyet, és a “Vörös űrkutya unokái”, akiket Streaker és Butterfly névre kereszteltek, végül egy missouri fiúhoz és egy illinois-i lányhoz kerültek – számolt be az Associated Press. Nehéz elképzelni ennél aranyosabb űrkutya-szuvenírt.

A szovjet űrkutyák közül az utolsó 1966 februárjában repült, amikor Ugolek és Veterok több hetet töltöttek egy ablak nélküli űrhajóban, miközben beültetett szívmonitorok követték a hosszabb űrrepülés hatásait a szervezetükre. Végső soron, írja Hollingham, “a kutyák segítettek abban, hogy a szovjetek űrállomásokat létesítsenek, és a kísérlet világszerte közzétett eredményeivel hozzájárultak ahhoz, hogy a NASA bízzon abban, hogy űrhajósokat küldjön a Van Allen-öveken keresztül és a Holdra”. Bár az űrkutyák korszaka véget ért, nem merültek feledésbe. Laikának 2008-ban emlékművet állítottak Moszkvában, Belka preparált maradványai pedig a Kozmonautikai Emlékmúzeumban láthatók. Mindeközben a Los Angeles-i Museum of Jurassic Technology múzeumban kézzel festett dekanterek és kis porcelán változatok kaphatók Belkáról és Strelkáról.

A több évtized alatt, amióta emberek, növények és háziállatok keringenek bolygónk körül, leszállnak a Holdra vagy dokkolnak az űrállomásokon, egy dolog egyértelmű maradt: az űr nem könnyű hely az életben maradásra. Odafent a folyadékok szabadon áramlanak, ami azt jelenti, hogy az emberi arcok feldagadnak, az arcüregek bedugulnak, a növények pedig gyakran eláznak vagy kiszáradnak. Az izmok és a csontok elgyengülnek a használaton kívüliségtől, és bolygónk mágneses mezeje és légköre nélkül az űrhajósok intenzív sugárzásnak vannak kitéve – néha nagyjából 6000 mellkasi röntgensugárzáshoz hasonlítják. Hogy pontosan hogyan hat a valóban hosszú űrrepülés a biológiai szövetekre, az nyitott kérdés, amelyre a tudósok keményen dolgoznak a válaszon, többek között azzal, hogy nemrég összehasonlították Scott Kelly űrhajós kromoszómáit, génexpresszióját és kognitív képességeit, aki közel egy évig élt a Nemzetközi Űrállomáson, és egypetéjű ikertestvérét, Markot, aki ugyanezt az időt a Földön töltötte.

Már több ország és magáncég is bejelentette, hogy az elkövetkező években sokkal több embert akarnak az űr ürességébe juttatni – és talán még néhányat hosszú távra is ott telepítenek. Ez egy olyan elképzelés, amelyre évtizedes kutatások – a Laikától a Kellyig – épültek. Ha megtesszük ezt a lépést, vajon visszatérnek-e ismerős, szőrös társaink az űrbe, ezúttal az oldalunkon? A NASA, amelynek célja, hogy embereket küldjön a Marsra, nemrég egy fantáziadús plakátot adott ki, amelyen egy sisakos ember és egy kutyapajtás áll egy marsi dűne tetején. Ahogy Marina Koren újságíró írta a The Atlantic című lapban, nincs sok értelme egy házi kutyát a vörös bolygóra hurcolni – nem lesz mit szaglászni, és a talaj túl mérgező ahhoz, hogy ott tomboljunk. De nem lenne teljes meglepetés, ha a legénységi küldetések következő határán kutyák is velünk tartanának. Csakhogy ezúttal nem kanárik lennének a kozmikus szénbányában, hanem inkább társak, akik vigaszt nyújtanak az űr hideg, távoli tájain. Az űrkutyák következő generációja valóban izgalmas lenne.