Ilyen őszintén szerelmesnek lenni egy skizofrénbe

A barátaim szerint tökéletes pár vagyunk. A barátaim előtt fogta a kezem és minden adandó alkalommal elmondta, hogy szeret. Ő volt az első férfi, akit bemutattam a szüleimnek, és a családom szerint elbűvölő volt. Minden világos és fényes volt, minden tökéletes és égig érő volt. Vagy legalábbis ők ezt gondolták. A valóságban nem volt az.

Nem volt csupa boldogság. Legtöbbször kihívás, legtöbbször áldozat volt.

Az egész az első randinkon kezdődött. Az első találkozás mindig különleges, mindig izgalmas, mindig tökéletes. A miénk egy 14 órás buszozás volt a kedvenc tengerpartjára. Késő éjszakáig maradtunk a tengerparton, a kedvenc dalainkat hallgattuk, beszélgettünk a múltunkról, az álmainkról és mindenről, amiért a szívünk dobogott. Nem kellett sok idő, hogy beleszeressünk abba a tökéletes romantikus éjszakába, ami volt.

Pár héttel később összeköltöztünk. Olyan volt, mintha egy fiatal lány álmának minden oldalát megéltük volna. Egy szőke herceg, egy ház, függetlenség, nincsenek szabályok, csak szerelem… csak szerelem. Míg egy nap véget nem ért a tökéletes tündérmese.

Még mindig emlékszem, hogyan törte meg nekem.

“Én nem vagyok olyan, mint a többiek” – mondta mély lélegzetek között, a szobánkat alkohol- és cigarettaillat töltötte be. “Én félek. Én… más vagyok” Annyira összezavarodtam, miközben hallgattam őt. Nem tudtam, mit mondhatnék, vagy hogy mondhatnék-e bármit is. Csak ültem ott és hallgattam őt.

Tudtam, hogy mit jelent. Tudtam, hogy mit mond, de valahogy egyetlen szót sem értettem abból a pár ajkából, amibe beleszerettem. Továbbra is azt mesélte, hogy hangokat hall, hogy néha látja, hogy én beszélek, de egy teljesen más hangot hall, ami átkozza, elítéli őt. De tudta, hogy nem én beszélek, mert tudta, hogy soha nem mondanék neki ilyesmit.

Még mindig mindent elmondott, úgy éreztem, mintha egy teljesen más emberrel találkoztam volna. Messze nem az az édes, ölelgetős, szerető herceg, akinek hittem. Elmondta, hogy az orvos szerint gyógyíthatatlan. Újra és újra elmondott mindent, és úgy ült ott, az utolsó üveg sörébe kapaszkodva, mintha csak a józan eszébe kapaszkodna. Kikaptam a kezéből az üveget, és átöleltem, remélve, hogy ha szorosan átölelem, az elveszi a betegségét. De nem így történt. Soha semmi sem fog.

Ezután a beszélgetés után már soha többé nem volt a régi. Az egykor mesebeli történetből a legtöbb nap alatt élő pokol lett. A helyzete egyre rosszabb lett, amikor elkezdte azt hinni, hogy jól van a gyógyszere nélkül is. Teljesen más ember volt. Volt, amikor hirtelen rám kiabált, és azt mondta, hogy meg akarom ölni. Volt, amikor azt mondta, hogy a barátaim szarul beszélnek róla. És én nem tudtam megmondani neki, hogy téved. Még ha meg is tettem volna, sosem hitt nekem.

Egy éjszaka, a skizofrénia hosszú epizódja után lekapcsoltam a villanyt. Együtt feküdtünk le az ágyunkra. Csendben, fáradtan, félve, depressziósan. Ő törte meg a csendet, amikor elkezdte mondani, hogy “kérem, segítsen nekem”. A könnyek a hangjában millió darabra tépték a szívemet.”

Megértésre volt szüksége. Azok az idők, amikor újra és újra elmondta nekem a rossz élményeit, vagy azok az idők, amikor újra és újra hallja azokat a hangokat, amelyek átkozzák és verbálisan támadják őt, mindezek az idők nekem nem voltak olyan nehezek, mint neki. Számomra ez csak egy múló történet volt, amit meg kellett hallgatnom. De neki ez az élete története. Ez az ő valósága, volt és lesz.

Számtalanszor akartam elmenekülni, megkérni, hogy hagyjon el. Számtalanszor mondtam magamnak, hogy “nem erre szerződtem”. Számtalanszor feküdtem csendben mellette, miközben ő mélyen aludt, és tervezgettem, hogyan mondjam meg neki, hogy nem akarok vele lenni többé. De nem tettem. Örülök, hogy egyiket sem tettem meg. Mert ha megtettem volna, csak egy kiegészítője lennék azoknak a hangoknak, amelyek minden egyes szót elmondanak neki, amit egyetlen ember sem érdemel meg, hogy halljon.”

Most szakítottunk. Elment, és talált magának egy jobb helyet. Nem bánom, hogy elengedtem, mert tudom, hogy boldogabb lett. Ő magára koncentrál, és én is. De ha valamit bánok, akkor az mindazok az idők, amikor azt terveztem, hogy elhagyom őt. Megérdemli a szeretetet, ezt megadtam neki, igen, de tudom, hogy tudtam volna jobbat is.

Az életről, a szeretetről, a bizalomról és a türelemről nagyon sokat tanultam attól az egy embertől, akinek ezek közül egyik sincs meg. Ő semmi mást nem akart, csak meghalni, én pedig tőle tanultam meg, hogy mennyire szeretnék élni. Hogy mennyire akartam szeretni. És mennyire nem akartam más lenni, csak a jobb ember, aki lehetek a jövőbeni szerelem számára, ami az utamba kerül.