James Madison

James Madison (1751-1836) az Egyesült Államok egyik alapító atyja és a negyedik amerikai elnök volt, aki 1809-től 1817-ig töltötte be hivatalát. Az erős szövetségi kormányzat szószólója, a virginiai születésű Madison írta meg az amerikai alkotmány és a Bill of Rights első tervezeteit, és kiérdemelte az “alkotmány atyja” becenevet. 1792-ben Madison és Thomas Jefferson (1743-1826) megalapította a Demokrata-Republikánus Pártot, amelyet Amerika első ellenzéki politikai pártjának neveznek. Amikor Jefferson lett az Egyesült Államok harmadik elnöke, Madison a külügyminisztere volt. Ebben a minőségében felügyelte az 1803-as louisianai felvásárlást a franciáktól. Elnöksége idején Madison vezette az Egyesült Államokat a vitatott 1812-es háborúba (1812-15) Nagy-Britannia ellen. A Fehér Házban töltött két ciklus után Madison feleségével, Dolleyvel (1768-1849) visszavonult virginiai ültetvényére, Montpelierbe.

Korai évek

James Madison 1751. március 16-án született a virginiai Port Conwayben, idősebb James Madison és Nellie Conway Madison gyermekeként. A 12 gyermek közül a legidősebb Madison a családi ültetvényen, a Virginia állambeli Orange megyében található Montpelierben nevelkedett. 18 évesen Madison elhagyta Montpelier-t, hogy a New Jersey-i Főiskolára (ma Princeton Egyetem) járjon.

A diploma megszerzése után Madison érdeklődést mutatott az amerikai gyarmatok és Nagy-Britannia közötti kapcsolat iránt, amely a brit adóztatás kérdése miatt vált viharossá. Amikor Virginia megkezdte a felkészülést az amerikai függetlenségi háborúra (1775-83), Madisont az Orange megyei milícia ezredesévé nevezték ki. Alacsony termetű és betegeskedő volt, ezért hamarosan felhagyott a katonai karrierrel és politikai pályára lépett. 1776-ban ő képviselte Orange megyét a virginiai alkotmányozó gyűlésen, hogy megszervezze az új, már nem brit uralom alatt álló állam kormányát.

A virginiai törvényhozásban végzett munkája során Madison találkozott életre szóló barátjával, Thomas Jeffersonnal (1743-1826), a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjével és az Egyesült Államok harmadik elnökével. Politikusként Madison gyakran harcolt a vallásszabadságért, mivel úgy vélte, hogy ez az egyénnek születésétől fogva joga van hozzá.

1780-ban Madison Virginia küldöttje lett a philadelphiai kontinentális kongresszuson. 1783-ban elhagyta a kongresszust, hogy visszatérjen a virginiai gyűlésbe, és egy vallásszabadságról szóló törvényen dolgozzon, bár hamarosan visszahívták a kongresszusba, hogy segítsen az új alkotmány megalkotásában.

Az alkotmány atyja

Miután a gyarmatok 1776-ban kikiáltották függetlenségüket Nagy-Britanniától, az Egyesült Államok első alkotmányaként létrehozták a Konföderációs cikkelyeket. A cikkelyeket 1781-ben ratifikálták, és a hatalom nagy részét az egyes államok törvényhozásaira ruházták, amelyek inkább úgy jártak el, mint az egyes országok, nem pedig mint egy unió. Ez a struktúra gyengévé tette a nemzeti kongresszust, amely nem volt képes megfelelően kezelni a szövetségi adósságot vagy fenntartani a nemzeti hadsereget.

Madison, miután kiterjedt tanulmányt készített a világ más kormányairól, arra a következtetésre jutott, hogy Amerikának erős szövetségi kormányra van szüksége, hogy segítsen szabályozni az állami törvényhozásokat, és jobb rendszert hozzon létre a szövetségi pénzgyűjtéshez. Úgy vélte, hogy a kormányt a fékek és ellensúlyok rendszerével kell felállítani, hogy egyik ágnak se legyen nagyobb hatalma a másik felett. Madison azt is javasolta, hogy a kormányzók és a bírák nagyobb szerepet kapjanak a kormányzatban, hogy segítsenek az állami törvényhozások irányításában.

1787 májusában az egyes államok küldöttei összegyűltek a philadelphiai alkotmányozó gyűlésen, és Madison a “Virginia-terv” című írásában ismertette a hatékony kormányzati rendszerre vonatkozó elképzeléseit, amelyben részletesen bemutatta a három ágú kormányt: a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalmat. Ez a terv képezte az amerikai alkotmány alapját. Madison részletes jegyzeteket készített a kongresszuson zajló viták során, ami hozzájárult az amerikai alkotmány további alakításához és az “alkotmány atyja” becenévhez vezetett. (Madison kijelentette, hogy az alkotmány nem “egyetlen agy utóda”, hanem “sok fej és sok akasztófa munkája.”)

Az alkotmány és a Bill of Rights ratifikálása

Amikor az új alkotmányt megírták, a 13 államból kilencnek ratifikálnia kellett. Ez nem volt könnyű folyamat, mivel sok állam úgy érezte, hogy az alkotmány túl sok hatalmat ad a szövetségi kormánynak. Az alkotmány támogatóit föderalistáknak, míg a kritikusokat antiföderalistáknak nevezték.

Madison komoly szerepet játszott a ratifikációs folyamatban, és számos esszében kifejtette, hogy támogatja az alkotmányt. Írásai, más támogatók által írtakkal együtt, névtelenül jelentek meg “The Federalist” címmel, egy 85 esszéből álló, 1787 és 1788 között készült sorozatban. Hosszas viták után az amerikai alkotmányt 1787 szeptemberében írták alá az Alkotmányozó Konvent tagjai. A dokumentumot az államok 1788-ban ratifikálták, és az új kormány a következő évben kezdte meg működését.

Az alkotmánytörvény

Madisont beválasztották az újonnan alakult amerikai képviselőházba, ahol 1789-től 1797-ig szolgált. A kongresszusban azon dolgozott, hogy kidolgozza a Bill of Rights-ot, az alkotmány 10 módosításából álló csoportot, amely az amerikai polgárok alapvető jogait (például a szólás- és vallásszabadságot) fogalmazta meg. A Bill of Rights-ot az államok 1791-ben ratifikálták.

Az új, nagyobb hatalommal rendelkező Kongresszusban Madison és Jefferson hamarosan nézeteltérésbe került a föderalistákkal a szövetségi adóssággal és hatalommal kapcsolatos kulcsfontosságú kérdésekben. A két férfi például az államok jogait támogatta, és ellenezte a föderalisták vezetőjének, Alexander Hamiltonnak (1755-1804 körül) a nemzeti bankra, az Egyesült Államok Bankjára vonatkozó javaslatát. 1792-ben Jefferson és Madison megalapította a Demokrata-Republikánus Pártot, amelyet Amerika első ellenzéki politikai pártjának neveztek. Jefferson, Madison és James Monroe (1758-1831) voltak az egyetlen demokrata-republikánusok, akik valaha amerikai elnökök lettek, mivel a párt az 1820-as években egymással versengő frakciókra szakadt.

Dolley Madison

Madison magánéletében is történt egy új fejlemény: 1794-ben, rövid udvarlás után a 43 éves Madison feleségül vette a 26 éves Dolley Payne Toddot (1768-1849), egy egy fiúval rendelkező kvéker özvegyet. Dolley személyisége éles ellentétben állt a csendes, visszafogott Madisonéval. Imádta a vendéglátást, és számos fogadást és vacsorapartit rendezett, amelyeken Madison találkozhatott korának más befolyásos személyiségeivel. A házaspár 41 évig tartó házassága alatt Dolley Madison és James Madison állítólag ritkán váltak el egymástól

James Madison, külügyminiszter: 1801-09

Az évek során Madison és Jefferson barátsága tovább virágzott. Amikor Jefferson lett az Egyesült Államok harmadik elnöke, Madisont nevezte ki külügyminiszternek. Ebben a pozícióban, amelyet 1801-től 1809-ig töltött be, Madison segített megszerezni a louisianai területet a franciáktól 1803-ban. A louisianai felvásárlás megduplázta Amerika területét.

1807-ben Madison és Jefferson embargót rendelt el a Nagy-Britanniával és Franciaországgal folytatott kereskedelemre. A két európai ország háborúban állt, és Amerika semlegessége miatt feldühödve elkezdték megtámadni az amerikai hajókat a tengeren. Az embargó azonban Amerikának, kereskedőinek és tengerészeinek nagyobb kárt okozott, mint Európának, amelynek nem volt szüksége az amerikai árukra. Jefferson 1809-ben, hivatalából való távozásakor véget vetett az embargónak.

James Madison, a negyedik elnök és az 1812-es háború

Az 1808-as elnökválasztáson Madison legyőzte a föderalisták jelöltjét, Charles Cotesworth Pinckney-t (1745-1825), így ő lett a nemzet negyedik vezetője. Madisonnak továbbra is tengerentúli problémákkal kellett szembenéznie, mivel Nagy-Britannia és Franciaország az embargót követően folytatta az amerikai hajók elleni támadásait. Amellett, hogy akadályozta az amerikai kereskedelmet, Nagy-Britannia amerikai tengerészeket vett át saját haditengerészetébe, és amerikai indiánokat kezdett támogatni az amerikai telepesek elleni harcokban.

Megtorlásul Madison 1812-ben hadüzenetet adott ki Nagy-Britannia ellen. Amerika azonban nem állt készen a háborúra. A kongresszus nem finanszírozott és nem készített fel megfelelően hadsereget, és számos állam nem támogatta a “Mr. Madison háborújaként” emlegetett hadjáratot, és nem engedte, hogy milíciái csatlakozzanak a hadjárathoz. E kudarcok ellenére az amerikai erők megpróbálták visszaverni és megtámadni a brit erőket. Az Egyesült Államok mind a szárazföldön, mind a tengeren sokszor vereséget szenvedett, de jól megépített hajói félelmetes ellenfélnek bizonyultak.

Az 1812-es háború folytatódott, Madison újraválasztásáért a föderalisták jelöltje, DeWitt Clinton (1767-1828) ellen indult, akit a Demokrata-Republikánus Párt háborúellenes frakciója is támogatott, és nyert. A győzelem ellenére Madisont gyakran bírálták és hibáztatták a háborúból eredő nehézségekért. A kereskedelem leállt az USA és Európa között, ami ismét fájdalmat okozott az amerikai kereskedőknek. Új-Anglia az Uniótól való elszakadással fenyegetőzött. A föderalisták aláásták Madison erőfeszítéseit; Madison pedig 1814 augusztusában kénytelen volt elmenekülni Washingtonból, amikor a brit csapatok megszállták és felgyújtották az épületeket, köztük a Fehér Házat, a Capitoliumot és a Kongresszusi Könyvtárat.

Elvégül a harcokban elfáradva Nagy-Britannia és az Egyesült Államok megegyeztek, hogy tárgyalásokat folytatnak a háború befejezéséről. A genti békeszerződést 1814 decemberében írták alá Európában. Mielőtt a békeszerződés híre eljutott volna Amerikába, az amerikai csapatok jelentős győzelme a New Orleans-i csatában (1814. december-1815. január) segített pozitív fényt vetni az ellentmondásos háborúra. Bár a háborút rosszul irányították, volt néhány kulcsfontosságú győzelem, amely felbátorította az amerikaiakat. Az egykor a háború hibáiért hibáztatott Madisont végül a háború győzelmei miatt üdvözölték.

Végső évek

Két hivatali ciklus után Madison 1817-ben elhagyta Washingtont, és feleségével együtt visszatért Montpelierbe. Despite the challenges he encountered during his presidency, Madison was respected as a great thinker, communicator and statesman. He remained active in various civic causes, and in 1826 became rector of the University of Virginia, which was founded by his friend Thomas Jefferson. Madison died at Montpelier on June 28, 1836, at the age of 85, from heart failure.

Access hundreds of hours of historical video, commercial free, with HISTORY Vault. Start your free trial today.

PHOTO GALLERIES