Kit nevezzek őrültnek? Egy személyes tapasztalat a vallásközi párbeszédről

“Azok a mormonok őrültek!”

Az “őrült” LDS-hagyomány száma növekszik; a protestantizmusé nem. Talán azért, mert a mormonok jól tudják becsapni az embereket, hogy áttérjenek? Azért, mert rosszul csináljuk? Az LDS-hagyomány híresen furcsa hiteket vall, de talán csak a híres családi értékek és a globális segélymunkára való nagylelkű adakozás mellett. Lehet, hogy ez egy meggyőző tanúságtétel az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztusa fajta átalakító szeretetéről? Talán van mit tanulnunk majdnem koffeinmentes barátainktól.

Hogyan lehet ez? A mormon egyháznak (LDS) a halandóság előtti létet, a titokzatos aranytáblákat magával cipelő Joseph Smith-t és a kis gyermekhadseregek világra hozásának teológiailag átitatott eltökéltségét magában foglaló hitével nem kell sokat dolgoznia, hogy anyagot szolgáltasson a kételyekhez, sőt a nevetéshez.

A gúnyolódás azonban gyakran olyan amerikai protestánsoktól származik, akik csak más protestánsokkal tartják a kapcsolatot. Folytassuk a nevetést, de legyünk tudatában annak, hogy elszigeteltségünk talán éppen elvakít bennünket néhány kemény igazsággal kapcsolatban, hogy miként érzékelnek bennünket a közösségünkön kívül. A hitünkön kívüliek számára őrültségnek hangzik, hogy az evangélikusok hisznek abban, hogy Isten szűztől született, emberként járt a földön, majd a kereszten meghalva megbocsátotta bűneinket.

Merev elszigeteltségünkben kevés hely marad a hitünk megfelelő megfontolására. A hitetlenek nevetése annak a bizonyítéka, hogy keresztény “tanúságtételünket” inkább fájdalmasan érzéketlennek, mintsem szeretettel telinek fogadják. Olyan ügyetlenül szeretjük felebarátainkat, hogy gyakran nem töltünk velük időt, mint emberekkel, nem pedig mint megtérési projektekkel. Ironikus módon azzal szereztük meg a leereszkedés hírnevét, hogy olyan evangéliummal azonosulunk, amely az ellenkezőjét követeli meg hívőitől.

A nem keresztények is észrevették a képmutatást. Az evangélikusokról alkotott képük a nevetésnél is rosszabb lehet: “Az evangélikusok egy olyan szubkultúrában élnek, amely teljesen elszakadt a Szentírástól, amely állítólag informálja mindennapi életük értelmét” – állapítják meg. A “kereszténység” egy olyan szó, amelyet viccekre használnak a partikon, nem pedig a reményre. Rossz szó, amelyet arra használnak, hogy valakit egyfajta hamis, arrogáns vallásossággal vádoljanak.”

A vallásközi barátságok lefegyverző szeretetet kívánnak, amely következetesen emlékeztet bennünket arra a sebezhető testtartásra, amelyet Isten felé kell felvennünk, még akkor is, ha nem értjük őt, és különösen akkor, ha irányításra vágyunk. Az ilyen barátságok révén a mások hibáiról a mások erősségeinek élvezetére való szabadságra változott a fókuszom. Ezáltal az a tuskó a saját szememben sokkal hangsúlyosabbnak tűnik. Az imaéletem dinamikusabbá vált. Folyamatosan megújul az Istentől való függésem, ahogy a barátok szép és kihívást jelentő hitével kapcsolatos kérdéseimmel Istenhez fordulok, és engedem, hogy Jézus Krisztus evangéliuma új utakon nyíljon meg előttem, amelyekkel korábban és tudtomon kívül féltem találkozni.”

A saját hitem szempontjából forradalmian újszerűnek találtam, hogy visszatartom az ítéletem másokról, amíg nem ismerem őket, és a nevetésemet nemcsak magamban, hanem önmagamon is megtartom. A lehetőség, hogy félretegyük a másokon való nevetésünket, és a megértés céljával kezdjünk el hallgatni, elsőre talán fenyegetve érezhetjük magunkat, de ez nem fenyegeti Istenünket. Ő elég nagy ahhoz, hogy más hitbeli hagyományok hátterében is evangélium legyen. Az őszinte hallgatás, különösen Amerika sokszínű kulturális légkörében, az egyik legjobb tanúságtétel, amit tehetünk. A nem keresztények bíznak abban, hogy nem csinálok belőlük megtérési projektet, és ez megnyitotta az ajtót Isten előtt, hogy rajtuk keresztül is tanítson engem. Ez nem megy azon az áron, hogy elveszítem a Krisztus megkülönböztetésével kapcsolatos meggyőződésemet. Sőt, azt állítom, hogy a párbeszédtől való tartózkodás sokkal költségesebb – lemaradunk, amikor figyelmen kívül hagyjuk Isten számtalan gyermekének élettapasztalatait, akiket szeretni vagyunk hivatottak.

A közelmúltban egy vacsoránál körbenéztem egy baráti szobában, és rájöttem, hogy közöttünk volt egy magát “visszatért keresztény fundamentalistának” nevező ember, egy zsidó ateista, egy nem vallásos férfi, egy LDS nő és én magam – egy protestáns lelkész. Miután házi készítésű pad thai-t ettünk, rejtvényt fejtettünk a nappaliban. Eközben a nem vallásos barátaim átlapozták az LDS barátom Újszövetségét, és kérdéseket tettek fel arról a szakaszról, amelyről a következő vasárnap prédikálni fogok. Aztán viccelődtünk a középiskolai kínos történeteken. Nem volt napirend. Nem kellett nagy teológiai kérdésekre válaszolnunk a vacsoraasztalnál. Néha a szórakozás és az együtt evés képes megválaszolni a sürgetőbb kérdéseket is, hogy Krisztus milyen előre nem látható módon teszi magát jelenvalóvá.

Igyunk mindenkire, aki elég őrült ahhoz, hogy kövesse Jézust ezen az átalakító úton. Isten segítsen bennünket abban, hogy úgy nevessünk magunkon, hogy az evangéliumi hit új hírnevét építsük – hogy Krisztus üdvözítő szeretete valóságos.