Kognitív disszonancia

Amíg a Minnesotai Egyetemen tanult, Festinger olvasott egy szektáról, amely azt hitte, hogy közeleg a világvége. Egy nő, “Mrs. Keech” arról számolt be, hogy üzeneteket kapott földönkívüli földönkívüliektől, miszerint a világ egy meghatározott időpontban egy nagy árvízben fog véget érni. A nő követők egy csoportját vonzotta, akik otthagyták munkahelyeiket, iskoláikat és házastársaikat, és akik pénzt és vagyontárgyakat adtak oda, hogy felkészüljenek az indulásra egy repülő csészealjjal, amely Mrs. Keech szerint azért érkezik majd, hogy megmentse az igaz hívőket. Tekintettel a hívők komoly elkötelezettségére, Festinger azon tűnődött, hogyan fognak reagálni, ha a prófécia kudarcot vall. Ő és kollégái hívőnek kiadva magukat beszivárogtak Mrs. Keech csoportjába, és titokban feljegyzéseket készítettek az eseményekről.

A hívők kerülték a nyilvánosságot, amíg a repülő csészealjat és az áradást várták. Amikor azonban a jóslatot megcáfolták, a csoport korábban legelkötelezettebb tagjai szinte azonnal felhívták az újságokat, interjúkat kerestek, és aktívan hittérítésbe kezdtek.

Festingert nem lepte meg a prófécia megcáfolását követő hirtelen hittérítés; úgy látta, hogy a szekta tagjai társadalmi támogatást szereztek a hitüknek, hogy enyhítsék a megcáfolás okozta fájdalmat. Viselkedésük megerősítette a kognitív disszonancia elméletének előrejelzéseit, amelynek előfeltevése szerint az embereknek szükségük van a gondolatok, érzések és viselkedések közötti összhang fenntartására.

Festinger elmélete szerint a hitek vagy viselkedések közötti ellentmondás kellemetlen pszichológiai feszültséget (azaz kognitív disszonanciát) okoz, ami arra készteti az embereket, hogy a disszonancia csökkentése érdekében megváltoztassák az ellentmondó elemek egyikét, vagy a konzisztens elemek hozzáadásával helyreállítsák a konzisztenciát. Keech asszony követői aktívan toboroztak új híveket, hogy szociális támogatást szerezzenek (és ezáltal konszonáns elemeket adjanak hozzá) a disszonancia által keltett disszonancia csökkentése érdekében.

1955-ben Festinger a Minnesotai Egyetemről a Stanford Egyetemre ment, ahol tanítványaival laboratóriumi kísérletek sorozatát indította el, amelyekben a kognitív disszonancia elméletét tesztelte és jelenségek széles körére kiterjesztette. Az egyik legismertebb a kényszerített megfelelési paradigma volt, amelyben a kísérleti személy egy sor ismétlődő és unalmas alantas feladatot hajtott végre, majd arra kérték, hogy hazudjon a “következő kísérleti személynek” (valójában egy kísérleti társának), és mondja azt, hogy a feladat érdekes és élvezetes volt. Egyes alanyoknak 1 dollárt fizettek a hazugságért, míg másoknak 20 dollárt.

A disszonanciaelmélet alapján Festinger helyesen jósolta meg, hogy azok az alanyok, akiknek 1 dollárt fizettek a hazugságért, később élvezetesebbnek értékelték a feladatokat, mint azok, akiknek 20 dollárt fizettek. Azoknak az alanyoknak, akiknek 20 dollárt fizettek, nem kellett volna disszonanciát tapasztalniuk, mert jól jutalmazták őket, és bőséges indokuk volt a hazugságra, míg az 1 dollárt fizetett alanyoknak kevés indokuk volt a hazugságra, és kognitív disszonanciát kellett volna tapasztalniuk. A disszonancia csökkentése érdekében az unalmas feladatot érdekesnek és élvezetesnek értékelték át.

1964-ben Festinger a szociálpszichológiából áttért a vizuális észlelés kutatására. Bár látszólag radikális indulás volt, valójában egy téma folytatását jelentette. Festinger vizuális észleléssel kapcsolatos munkája azzal foglalkozott, hogy az emberek hogyan egyeztetik össze a vizuális észlelés és a szemmozgások közötti ellentmondásokat, hogy koherens képeket lássanak. Szociálpszichológiai kutatásai arra vonatkoztak, hogy az emberek hogyan oldják meg a konfliktust (csoportdinamika), a kétértelműséget (társas összehasonlítás) és a következetlenséget (kognitív disszonancia) – mind az egységességre irányuló nyomás megnyilvánulásai.