London a világ legnagyszerűbb városa

1942-ben Olaf Hambro, egy ó-etoni kereskedőbankár egyedül osztrigát evett a Jermyn Street-i Wiltons bárpultjánál, amikor az út másik végén lévő templomot telibe találta egy Luftwafferbomba, és mindenki meghalt benne. Bessie Leal asszony számára, aki 12 éven át volt a Wiltons tulajdonosa, beleértve a Blitz legsötétebb napjait is, ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Leal asszony összehajtogatta a konyharuháját és a kötényét, és bejelentette, hogy azonnal bezárja a Wiltons üzletet. A bárpultnál Olaf Hambro befejezte az osztrigáját, és számlát kért, kérve, hogy az étterem megvásárlásának költségét is adják hozzá a végösszeghez.

Olaf Hambro 1961-ben meghalt, de a mai napig a Hambro családé a Wiltons, London – vagyis a világ – legjobb tenger gyümölcsei és vadételei étterme. Ami Bessie Leal asszonyt illeti, a Wiltons eladása utáni sorsa a történelem ködébe vész. De az a történet, ahogyan a Wiltons 1942-ben gazdát cserélt, tökéletesen illusztrálja London dicsőségét és rémületét. Egyesek számára a város veszélyes, nehéz hely, amely végül nem éri meg a fáradságot, míg mások számára London lehetőséget, izgalmat – magát az életet – jelent. Igen, lesznek bombák. A londoniak már vagy 100 éve próbálják megölni őket – először a Luftwaffe, aztán az IRA, most pedig az iszlám terroristák. De a londoni élet megy tovább.

És végül London minden embert ugyanolyan választás elé állít. London arra késztet, hogy összehajtogassa a konyharuháját és a kötényét, és elmeneküljön a külvárosba? Vagy megeszed az osztrigádat, amikor felrobban a bomba, és megkéred őket, hogy az éttermet írják a számládra?

Sokan meglógnak. “A sérelmek olyan ismerősek, mint a régi barátok” – sóhajtott Janan Ganesh a Financial Timesban. “A lakásárak, az egyenlőtlenség, a külföldi milliárdosok alkuképes erényei, a zord városrészek árucikké válása, az égtájak elnéptelenedése, minden, ami a bankokkal kapcsolatos.” Nem rokonszenvezett a Londonból távozókkal, gúnyolódott azokon az újságírókon, akik gyötrelmes esszéket írtak arról, hogy londoni száműzöttekké váltak. “Az írók krónikáznak a főváros elhagyására vonatkozó gyötrelmes döntéseikről, mintha a nagyvárosból kilépő középkorú szülők látványa sziporkázóan újszerű lenne.”

És mégis úgy érzi, hogy van egy finom különbség a 21. századi Londonból való meneküléshez képest. Már nem egyszerűen a fárasztó élettempó kényszerít egyeseket arra, hogy bedobják a törülközőt. Hanem az a kegyetlen szabály, hogy ha ma Londonban akarsz élni, fel kell készülnöd arra, hogy felveszed a versenyt a bolygó többi részével. Mert a világ Londonba jött. Úgy tűnik, most mindenki itt akar élni, az orosz oligarcháktól a romániai cigányokig. A Hyde Parkban alszanak, és palotákat építenek a Hyde Park Cornerben. Amikor a londoniak a Heathrow repülőtéren hazaérkeznek, pontosan ugyanazon a bevándorlási csatornán haladunk át, mint a többi 27 uniós ország polgárai. És az EU csak a kezdet. Csak az elmúlt néhány évben hallottunk kínaiul beszélni London utcáin – nem a kínai negyed hongkongi kantoni nyelvét, hanem valódi, szárazföldi putonghuát.

Az emberek sok okból jönnek Londonba – a virágzó feketegazdaság miatt, a nagyszerű magániskolák miatt, mert a londoni ingatlan a világ tartalék fővárosa, és mert angolul beszélünk.

Az Európai Unió legnagyobb bővülése 2004. május 1-jén történt, amikor tíz új nemzet, többségük kelet-európai, csatlakozott az EU-hoz. Csak néhány tagállam tette lehetővé, hogy az új uniós polgárok azonnal korlátozás nélkül dolgozhassanak, és az Egyesült Királyság ezek közé tartozott.

De ezek az ambiciózus, keményen dolgozó kelet-európai fiatalok nem akartak Lutonba vagy Liverpoolba költözni. Nemzetünk történetének legnagyobb migrációs hullámában a legtöbbjük Londonba érkezett.

Lakosságát tekintve London a közhiedelem szerint a hatodik legnagyobb francia város (270 000 fő) és a második legnagyobb magyar város (200 000 fő). A lengyelek száma 150 000, és egy évtizeddel a nagy EU-bumm óta sokan közülük itt nőttek fel. Ezek a számok végtelenül vitatottak, mert az igazság az, hogy senki sem tudja igazán. A számok túl nagyok ahhoz, hogy meg lehessen számolni, a bevándorlási hullámzás túl epikus, London mágneses vonzereje túl erős ahhoz, hogy számszerűsíteni lehessen.

De ha Londonban akarsz élni, akkor fel kell vállalnod a világot. Versenyezned kell – és nem számít, hogy önjelölt milliomos vagy furgonvezető vagy. A régóta keményen dolgozó londoniak most olyan újonnan érkezettekkel küzdenek, akik a hét minden napján dolgoznak. Az első osztályon repülő londoniak hirtelen versenybe szállnak – házakért, iskolai helyekért, éttermi asztalokért – azokkal, akik magánrepülővel repülnek. Ebben az új Londonban mindig van valaki, aki gazdagabb nálad, mindig van valaki, aki hajlandó keményebben dolgozni, mint te, mindig van valaki, aki sokkal többet akar, mint te. Legalábbis London ma így érzi magát.

Mintha a világ vitathatatlan fővárosa lenne.

Ez az új London nem mindenkinek való. Az FT-ben Ganesh megjegyezte, hogy a konzervatív jobboldal és a liberális baloldal összefogott a modern London iránti gyűlöletében. “Mindkét oldal a városra úgy tekint, mint a korlátlan individualizmus színterére” – írta. “Amikor egy konzervatív elvörösödik a tömeges migrációtól, egy szociáldemokrata pedig a begubózott megagazdagoktól, mindketten a személyes szabadság fajtáit veszik fel. Semmi furcsa vagy szégyenletes nincs abban, ha egyesek megbuknak – a nagy sebességű társadalmi változás nem minden gyomornak való.”

A Guardianban Rafael Behr keserű sajnálkozással teli búcsúlevelet írt Londonnak. “London nagysága transzcendens” – írta Behr, aki Brightonba utazott. “Csak New Yorkot tekinti riválisának, Párizst pedig a játék veteránjaként tiszteli, aki már túl van a fénykorán.” De végül – mint minden londoni beszélgetés – Behr aláírása visszatért a város nagy témájához. Hol fogunk élni? Ez a nagy londoni dilemma. “Az ultragazdagság magával hozza a maga sajátos fajta kizökkenését, ami érezhető az olyan helyeken, mint Chelsea és St John’s Wood, amelyek mindig is jómódúak voltak, de korábban biztosabban beilleszkedtek a hely szövetébe” – tette hozzá. “Az aranyozott osztály most jobban elkülönül, és a sötétített üvegek és biztonsági kóddal ellátott kapuk mögül néz ki.”

Ami a leginkább megváltozott Londonban a múlt század végén és a múlt század elején, az az, hogy az ingatlanárak átlőtték az ózonréteget. A gazdagok és szupergazdagok beáramlása a város minden szegletében éreztette hatását. A londoni lakások iránti kereslet apokaliptikusan meghaladja a kínálatot. Az átlagos londoni ház 2015 nyarán 493 026 fontba került, és a Savills ingatlanügynökség előrejelzése szerint 2017 végére 26 százalékkal fognak emelkedni az árak London központjában. Ha a 20. században nem másztál fel a londoni ingatlanlétrán, akkor az okos pénz szerint soha nem is fogsz.

Egyikőtöknek vagy bérelni kell, vagy Hove-ba költözni.

Azoopla jelentése szerint Londonban már csaknem 250 000 ingatlanmilliomos él. 13 olyan londoni utca van, ahol a házak átlagosan 10 millió fontot vagy annál többet érnek. Ezek egyike, a Frognal Way, NW3, két utcányira van az otthonomtól, és az ijesztő az, hogy nem tűnik soknak.

A Capitalban, a kiterjedt londoni regényében John Lanchester felvetette, hogy az emelkedő ingatlanárak miatt a londoni házak úgy érzik, mintha saját életük lenne. “A házak most már olyanok voltak, mint az emberek, méghozzá gazdag emberek, uralkodóak, saját igényekkel, amelyeket nem szégyelltek kiszolgálni” – írta. “Ahogy a házak egyre drágábbak lettek, olyan volt, mintha életre keltek volna, és saját kívánságaik és igényeik lettek volna. A Berry Bros & Rudd furgonjai bort hoztak; volt két-három különböző furgon kutyasétáltatókkal; voltak virágárusok, Amazon csomagküldők, személyi edzők, takarítók, vízvezeték-szerelők, jógaoktatók, és egész nap, mindannyian könyörgőként mentek fel a házakhoz, majd elnyelték őket….”

Ez az új London – tele szerény, 1 millió fontot vagy annál többet érő házakkal – teljesen különbözik attól a Londontól, amelyre sokan emlékszünk fiatalkorunkból, a régi, mocskos Londonra, az albérletekre, házakra, lakóközösségekre – arra a Londonra, ahol mindig volt hol lakni. Az a London örökre eltűnt. Most azok, akiknek londoni ingatlanjaik vannak, nem beszélnek arról, hogy elköltöznek. Arról beszélnek, hogy beváltják a zsetonjaikat.”

Lanchester így írt: “A Pepys Roadon egy házzal rendelkezni olyan volt, mintha egy kaszinóban lettél volna, ahol garantáltan nyertes vagy. Ha már ott éltél, gazdag voltál. Ha oda akartál költözni, gazdagnak kellett lenned.”

Ez mind igaz – de úgy hangzik, mintha London külföldi milliomosok privát játszótere lenne, nem pedig egy nyüzsgő metropolisz, ahol kilencmillió lélek éli az életét. És az újonnan érkezők nem mind cinikus szőnyegbetyárok voltak, akik egyszerűen a londoni ingatlanban látták a világ legjobb befektetését. Valami történt a Londonba érkező gazdag oroszokkal és kínaiakkal, a fiatal lengyelekkel, magyarokkal, franciákkal és olaszokkal.

Sokan beleszerettek Londonba. És van mit szeretni.

Egy őszi reggel, korán egy üzleti reggelin a Ham Yard Hotelben, a Piccadillyről kiléptem a Királyi Akadémia udvarára, és egy hallucinogén élménybe csöppentem, egy monumentális holt fákból álló mesebeli erdőbe. Ai Weiwei installációja volt, de mégis varázslatosnak tűnt – annak a furcsa londoni varázslatnak, amely váratlan pillanatokban kúszik az emberre, annak a varázslatnak, amely egy munkanap során lesben állhat. “Korai eső, és a járda csillog”, énekelte Noël Coward, “az egész Park Lane csillogó köntösben.”

Ez Brightonban nem adatik meg.”

Ez az, ami a szívemet Londonhoz fűzi – a varázslat és a titokzatosság pillanatai, a hely tartós romantikája. Számomra ez egy ködös reggel a Hampstead Heath-en, egy tripla eszpresszó a Bar Italia-ban, és két öltöny készítése a Savile Row-n, valamint a Regent’s Parkot körülölelő Nash-épületek, amelyek fehérek, mint a hó a mennyben. És igen, Doveri nyelvhal és csontszáraz Chablis a Wiltonsban, amely még mindig annak az embernek a leszármazottaié, aki kérte, hogy az éttermet írják fel a számlájára. És az én Londonom a csillagos Temze és a két óriási ágyú, amelyek a Birodalmi Háborús Múzeum előtt őrködnek, a Highgate temető és az állandóan változó égbolt, amelyet most a hivalkodó Shard szúr át.

Minden, amit Londonról mondanak, igaz. Ahhoz, hogy itt élj, minden ellenféllel szembe kell szállnod. Amit egykor New Yorkról énekeltek, ma még inkább igaz Londonra – ha itt boldogulsz, akkor bárhol boldogulhatsz.

De szórd el a hamvaimat Hampstead Heathen. Hagyjátok, hogy porom örökké szálljon azokon a zöld mezőkön, hordozza a szél a fürdőtavaktól a Kenwood House-on át a Parliament Hillig. Mindenedbe kerül majd ez a város, ez a világ fővárosa, az univerzum központja, de London meg fogja érni.

Love it or leave it.

Eredetileg 2016 januárjában jelent meg. Kövesse Tony Parsons-t a Twitteren: @TonyParsonsUK