Mely mai országok voltak egykor Jugoszlávia részei?
Most hat független ország létezik, amely egykor a Kraljevina Jugoslavija (Jugoszláv Királyság) része volt; ezek Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Szerbia és Montenegró. Koszovó egy olyan állam, amely Szerbiából szakadt ki, részleges elismeréssel, mint független nemzet. Az ENSZ 111 országa ismeri el, köztük olyan világhatalmak, mint az USA, Kanada és Japán, de Szerbia és mások nem ismerik el.
Szlávok
Jugoszlávia szó szerint a “déli szlávok országát” jelenti. A szlávok, nem összetévesztendő Szlovákia vagy Szlovénia lakosságával (bár mindkettőnek a gyökere a szlávokra utal, és az utóbbiak Jugoszlávia szétesése után alakultak), a kelet-európai régiókban őshonos népekre utaló általános kifejezés, amely tovább bontva kelet-szláv, nyugat-szláv és dél-szláv országokra. Mindegyik országnak saját nyelve van, de mindhárom kategórián belül kölcsönösen érthetőek. Ezen országok közül néhány az Európai Unió része, és sok szláv nép él Lettországban, Litvániában és Észtországban is.
A szlávok az indoeurópai etnikum egyik ága, és sok szlávnak valóban világosabb a haja és világosabb a bőre, de ez az előítélet más országokban is uralkodik, például Svédországban. A szlávokat összekötik a közös őseik.
Jugoszláviává válás
Az 1929-ig létezett a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, amely több etnikumot is magában foglalt, amelyek közül kettőnek volt a legerősebb hangja: a horvátoknak, akik a sokszínűséget és az egyes nemzetek hagyományainak tiszteletét támogatták, és a szerbeknek, akik az unitarizmust támogatták. A szerbek győzedelmeskedtek, és 1921-ben a szerb Karadjordjević-dinasztia alatt egy erősen központosított államot hoztak létre, ahol a király hozott minden döntést, az országgyűlés tanácsaival. Erős külpolitika volt érvényben, szigorú szabályozásokkal a királyságon kívüli kivándorlással kapcsolatban.
1929-ben I. Sándor egymaga hozta meg a döntést az állam nevének Jugoszláviára való megváltoztatásáról, a kilenc prefektúra közötti vonalat szándékosan húzta át az egyes nemzetek eredeti határain. A horvátok meghallgatatlanok és elégedetlenek maradtak, és 1939-re sikerült tárgyalniuk arról, hogy egyetlen hatóság alatt álló állammá váljanak, mérhető mértékű autonómiával.
A második világháború után
1946-ban Josip Broz Tito a kommunista vezetésű partizánjaival együtt megalakította a szocialista Jugoszláviát, amely a második világháború utolsó éveiben segített felszabadítani az országot a német uralom alól. Kezdetben ez egy erősen centralizált állam volt, amely mind gazdaságilag, mind politikailag a szovjet modellt követte, és hat, névlegesen egyenrangú köztársaság föderációját foglalta magában: Horvátország, Montenegró, Szerbia, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina és Macedónia. Szerbiának két tartománya volt, amelyeket a köztársaság többi részétől való etnikai különbözőségük miatt ismertek el: Koszovó az albánok számára, és Vajdaság a magyarok számára.
Lassan, három alkotmányon keresztül, 1953-ban, 1963-ban és 1974-ben a hatalom kezdett átkerülni a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének gazdasági vállalataihoz, önkormányzataihoz és köztársasági szintű apparátusaihoz. A nagy földbirtokokat, ipari vállalatokat, közműveket és más erőforrásokat államosították, és megindult az iparosítás. Elfogadták a “munkások önigazgatásának” fogalmát is, ahol az egyének munkaszervezeteiken keresztül segíthették a jugoszláv vállalatok irányítását. Ezzel az új rendszerrel figyelemre méltó növekedést értek el a korábban iskolázatlan államban, ahol a születési ráta is nagyon magas volt.
Az ország szétesik
A fejlődés sajnos meglehetősen rövid életű volt, mivel a Nemzetközi Valutaalap (IFM) folyamatos finanszírozására volt szükség. A hatékonyság ösztönzésének hiánya magas inflációhoz és munkanélküliséghez vezetett, és 1983-ban az IMF megállapította, hogy Jugoszláviának átfogó szerkezetátalakítással kell rendbe hoznia gazdaságát, mielőtt további finanszírozást kaphatna. Annak meghatározása, hogy miként lehet teljesíteni az IMF támogatásának ezt az előfeltételét, felszínre hozta a régi ellentéteket a jugoszláv nemzetek között, súlyosbítva a belső konfliktust, ami további szakadásokhoz és polgárháborúhoz vezetett.
Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én kinyilvánította elszakadását Jugoszláviától, Macedónia pedig december 19-én követte ezt a példát. A következő év márciusának végén a muszlim bosnyákok és horvátok is az elszakadás mellett szavaztak, ami megtörte az utolsó szalmaszálat, és polgárháborút robbantott ki.
A megmaradt Szerbia és Montenegró 1992. április 27-én megalakította a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot.
A NATO szerepe
Az, ami 1996-ban békés tüntetéseknek indult Slobodan Milošević szerb elnök azon kezdeményezése ellen, hogy szüntessék meg Koszovó alkotmányos autonómiáját Szerbián belül, lassan polgárháborúvá fajult Koszovóban. Az albánok és a szerbek közötti véres konfliktus láttán, amely a koszovói albánok etnikai tisztogatásának kísérletéig fajult, a NATO, amely már jelen volt a területen egy békefenntartó misszió keretében, 1999. március 24-én további csapatokat küldött, és 11 héten keresztül bombázta a szerb célpontokat. A NATO radikális beavatkozásának jogszerűségét a mai napig vitatják.
2003 és 2006 között – konfliktus és szétválás
2003-ban még Jugoszláv Szövetségi Köztársaságként keserűen együtt éltek, Szerbia és Montenegró Szerbia és Montenegrói Unióvá alakult, ami megnyugtatta Montenegró függetlenségi törekvéseit, mivel lehetővé tette, hogy Montenegróban három éven belül népszavazást tartsanak a függetlenségről.
És valóban, 2006 májusában Montenegró végre megtarthatta a népszavazást, amely szűk körben sikerült. Június 5-én, egy nappal azután, hogy Svetozar Marovic szerb elnök bejelentette hivatalának feloszlatását, Szerbia elismerte az unió végét. Szerbia és Montenegró két szuverén államra vált szét.
Az a feltételezés, hogy az ilyen viharos történelem megosztása eredményes munkásokká tette ezeknek az országoknak az embereit, akik ismerik önértékelésüket, ami abban mutatkozik meg, hogy eltökéltek a karrierjük és a családi életük sikerében.