Miért a szikhek nem dobják a muszlimokat a busz alá

(RNS) – A hónap elején közzétettem egy rovatot arról, hogy mit tanultam az iszlám tanulmányok tanításakor Texasban. Ahogy azt minden rovatomtól elvárni szoktam, ezt is elég pozitívan fogadták – és elég sok gyűlölködő levelet is kaptam. Néhányan azzal vádoltak, hogy eladtam szikh gyökereimet, mások terroristaszimpatizánsnak neveztek; megint mások pedig nagyon nem szép dolgokat mondtak rám. Mondjuk úgy, hogy a blokkoló gombom a szokásosnál is aktívabb volt a Twitteren a múlt héten.

Válaszul a félrevezető üzenetekre, szeretnék megosztani néhány gondolatot a szikhek által elszenvedett muszlimellenes gyűlöletről, és arról, hogy sok más szikh ismerősömmel együtt miért állok továbbra is szövetségesként muszlim testvéreink mellett.

Először is megjegyzem, hogy bár a szikhek nem muszlimok, továbbra is gyakori célpontjai vagyunk a muszlimellenes erőszaknak. Más tudósok és én “faji megkülönböztetésnek” nevezzük azt a folyamatot, amely az ezt az erőszakot éltető negatív érzéseket létrehozza. Ez a folyamat közvetlenül kapcsolódik ahhoz, hogy az emberek hogyan érzékelik látható identitásunkat, beleértve szakállunkat, turbánunkat és barna bőrünket.

A világ legtöbb embere semmit, vagy nem sokat tud a szikhekről, annak ellenére, hogy a szikhség a világ ötödik legnagyobb vallása. Ez az általános tudatlanság hatalmas probléma, különösen, ha az iszlámgyűlölő rasszizmussal párosul.

RELATED: Mit tanultam az iszlám tanulmányok tanításakor Texasban

Az évek során sokan megkérdezték, miért nem mondjuk egyszerűen azt az embereknek, hogy a szikhek nem muszlimok, és hagyjuk annyiban. “Miért nem hagyjátok, hogy a muszlimok a saját problémáikkal foglalkozzanak?” – hangzik a tipikus válasz. Vagy: “Nem lenne egyszerűbb és biztonságosabb mindannyiótoknak, ha egyszerűen azt mondanátok a titeket támadóknak, hogy rossz embert kaptak el?”

A probléma ezzel a válasszal az, hogy a gyűlöletet csak egy másik közösségre hárítja. Ez nem helyes, és nem is igazságos.

A szikhizmus sem az. A hitem arra tanít, hogy hiteles szolidaritást vállaljak, hogy mások elnyomását a sajátunknak tekintsük. Egyszerűen nem opció egy másik közösséget a busz alá dobni – még akkor sem, ha ez megkönnyítené vagy biztonságosabbá tenné az életünket.

Egy választópolgárokkal való találkozón 2017-ben Jagmeet Singh, a kanadai Új Demokrata Párt vezetője, aki szikh, rasszista, iszlamofób tirádának volt kitéve, és híresen szeretettel és bátran válaszolt. Utána ezt írta: “Ha egyszer hagyják, hogy növekedjen, a gyűlölet nem válogat, hanem tűzként terjed. Ha egyszer azt mondjuk, hogy szabad valakit a vallása miatt gyűlölni, akkor ezzel megnyitjuk az ajtót a faji, nemi, szexuális és egyéb alapú gyűlölet előtt is. Fontos, hogy egységesen álljunk ki a gyűlölet minden formája ellen.”

Jagmeet ezt követően hasonlóan fogalmazott, mint amit fentebb kifejtettem: “Sokan megjegyezték, hogy mondhattam volna azt is, hogy ‘Nem vagyok muszlim’. Sőt, sokan tisztázták, hogy valójában szikh vagyok” – mondta. “Bár büszke vagyok arra, aki vagyok, szándékosan nem mentem erre az útra, mert ez azt sugallja, hogy a gyűlöletük rendben lenne, ha muszlim lennék. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van. Azért nem válaszoltam a kérdésre, mert az iszlamofóbiára soha nem az volt a válaszom, hogy ‘nem vagyok muszlim’. Mindig is az volt és az lesz, hogy “a gyűlölet rossz”.”

Az őszinte szolidaritás egyszerre etikai és stratégiai kérdés. Etikai, mert az elnyomottak mellé állni a következményekre való tekintet nélkül a helyes dolog. Stratégiai, mert a gyűlölettel való interszekcionális szembenézés (ahelyett, hogy elterelnénk azt) az egyetlen út előre.

A muszlimellenes rasszizmus nem csak az úgynevezett nyugati világ problémája. Ez egy globális jelenség, hatalmas és erőszakos következményekkel. Kínában látjuk az ujgur muszlimok népirtó gyilkosságával. Mianmarban a rohingya muszlimok etnikai tisztogatásával. Az iszlamofóbia különösen súlyos a modern Dél-Ázsiában, ahol a jobboldali nacionalisták muszlimellenes propagandát folytatnak, hogy hamis történelmi narratívákat építsenek.

Egyre népszerűbbé vált például, hogy a mogul korszak (egy kora újkori dinasztia, amely Dél-Ázsia nagy részét birtokolta) minden uralkodóját zsarnoki muszlim fundamentalistaként ábrázolják, akik minden hindut démonizáltak és üldöztek. Ez nyilvánvalóan nem igaz, mégis ez marad a modern India standard története, amelyet az iskolai tanárok és a “történelem” tankönyvek terjesztenek a gyerekeknek.

Ez a propaganda nemcsak eltorzítja az igazságot, amit e közösségek történelméről tudunk – hanem ártatlan muszlim életeket is veszélybe sodor.

Naponta kapok gyűlöletüzeneteket jobboldali nacionalistáktól, akik ezt a propagandát terjesztik, szikhek és hinduk egyaránt. Árulónak és hamis szikhnek neveznek. Azt mondják, hogy egy igazi szikh gyűlöli az iszlámot, mert ezt tanítja a szikhit. Azt mondják, a szikh guruk szégyellnék magukat miattam, amiért kiállok a muszlim gyűlölet ellen.

A dél-ázsiai vallástörténészként tudom, hogy ez nem igaz. Rengeteg bizonyíték van, amire rámutathatnék az érvelésem alátámasztására, nem utolsósorban a 15. és 16. századi korai szikh guruk és a korabeli muszlim vezetők közötti szoros kapcsolatok. A szikh hit alapítója, Guru Nanak Sahib olyan közel állt muszlim barátjához, Bhai Mardanához, hogy éveken át együtt járták Dél- és Közép-Ázsiát.

Guru Arjan Sahib, az ötödik szikh guru olyan közel állt Sain Mian Mirhez, egy kiemelkedő lahori szufihoz, hogy Guru Arjan Sahib meghívta őt az amritsari Darbar Sahib, a szikh hagyomány történelmileg legjelentősebb gurdvara (imahelye) alapkőletételére.

A hatodik guru az alapító Nanak sorában, Guru Hargobind Sahib mecsetet alapított városában a muszlimok számára, akiknek nem volt más imahelyük. A találóan “Guru Ki Maseet”-nek (a Guru mecsetje) elnevezett mecset ma is áll Punjabban.

A szikh guruk egy másik kiemelkedő dél-ázsiai szufi – Baba Farid – írásait is beépítették összeállított szentírásaikba, a Guru Granth Sahibba. Évszázadokkal később a szikhek továbbra is rendszeresen éneklik, szavalják és tisztelik Baba Farid műveit.

A fenti példák mindegyike világossá teszi, hogy a szikh guruk nem gyűlölték a muszlimokat – és a muszlimokkal való barátkozást és az iszlám tiszteletét sem tekintették tanításaikkal ellentétesnek. Az életük ezt mutatja nekünk. A történelem is ezt mutatja.

Az ilyen ismeretekkel való felvértezés kulcsfontosságú eszköz ahhoz, hogy megvédjük magunkat az utunkba kerülő propagandával szemben. Egy olyan időszakban, amikor a muszlimellenes trópusokat egyre gyakrabban használják politikai machinációkra (különösen a hivatalban lévő elnökünk részéről), egyre fontosabbá válik számunkra, hogy elgondolkodjunk saját értékeinken, és hogy tudjuk, mit képviselünk.

Az is kritikusan fontos, hogy beleássuk magunkat a saját történelmünkbe, és elgondolkodjunk azon, milyen tanulságokat vonhatunk le belőle, mert ha ezt nem tesszük meg, az gyakran azt jelenti, hogy mások megtévesztik és manipulálják őket hátsó szándékkal.

A nap végén úgy gondolom, hogy a szívünk mélyén tudjuk, mi a helyes és mi az igazságos. Azt hiszem, intellektuálisan azt is tudjuk, hogy milyen nehéz lehet helyesen cselekedni, amikor a tét nagy és a kimenetel bizonytalan. Ezért kapott Jagmeet Singh annyi szeretetet a gyűlöletre adott együttérző válaszáért. Mindannyian csodáltuk őt, amiért ragaszkodott az értékeihez és hiteles szolidaritást mutatott a legnehezebb pillanatokban.

És ha ő képes volt erre, amikor a karrierje és a személyes biztonsága volt a tét, akkor talán mi is megpróbálhatjuk, amikor a tét egy kicsit kisebb. Kötelezzük el magunkat arra, hogy kiállunk a démonizált és marginalizált testvéreink mellett. Nem ez a legkevesebb, amit megtehetünk?