Miért nincs péniszcsontja az embernek

Az alábbi esszét a The Conversation, a legújabb kutatásokkal foglalkozó online kiadvány engedélyével közöljük.

Az evolúció egyik legfurcsább és legcsodálatosabb terméke a péniszcsont vagy baculum. A baculum egy csontvázon kívüli csont, ami azt jelenti, hogy nem kapcsolódik a csontváz többi részéhez, hanem kecsesen lebeg a pénisz végén. Állattól függően a bacula mérete egy milliméter alatti és közel egy méter hosszúság között változik, alakja pedig a tűszerű tüskéktől a villaszerű tüskékig terjed.

A rozmár baculum, amelyet könnyen összetéveszthetnénk egy kétméteres bunkóval, a testhosszának körülbelül hatodát teszi ki, míg a gyűrűsfarkú maki apró, centiméteres baculumának hossza csak a testhosszának körülbelül negyvened része.

A baculum egyes emlősfajoknál megtalálható, de nem mindegyiknél. A legtöbb főemlős hímnek van baculum, így az ember meglehetősen furcsa, hogy nincs baculum. Egy maroknyi rendkívüli körülmények között az emberi hímek a péniszük végén lévő lágyrészben csontokat képeztek, de ez inkább ritka rendellenesség, mint baculum.

A Proceedings of the Royal Society B című folyóiratban megjelent új tanulmányban Kit Opie kollégámmal megvizsgáltuk, hogyan alakult ki a baculum az emlősöknél, megvizsgálva, hogyan oszlik meg a különböző fajok között a leszármazási mintázatuk (az úgynevezett filogenetika) fényében.

Megmutattuk, hogy a baculum először a placenta és a nem placenta emlősök szétválása után, mintegy 145 millió évvel ezelőtt, de még a főemlősök és húsevők legutóbbi közös őse előtt, mintegy 95 millió évvel ezelőtt fejlődött ki. Kutatásunk azt is kimutatta, hogy a főemlősök és a húsevők közös ősének is volt baculum. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a csoportoknak a baculummal nem rendelkező fajai, mint például az ember, az evolúció során elvesztették azt.

Szóval, mi a fenének van szüksége egy állatnak egyáltalán csontra a péniszében? A tudósok előálltak néhány elmélettel arra vonatkozóan, hogy miért lehet hasznos a baculum. Bizonyos fajoknál, például a macskáknál a nőstény teste nem bocsátja ki a petesejteket, amíg nem párosodik, és egyesek szerint a baculum segíthet a nőstények stimulálásában és az ovuláció kiváltásában. Egy másik, kissé színesen elnevezett elmélet a hüvelyi súrlódási hipotézis. Ez lényegében azt állítja, hogy a baculum úgy működik, mint egy cipőkanál, amely lehetővé teszi a hím számára, hogy legyőzze a súrlódást, és bepréselje magát a nősténybe.

Végezetül felvetették, hogy a baculum segít meghosszabbítani az intromissziót, más néven a hüvelyi behatolást. Az intromisszió ilyen módon történő meghosszabbítása nem csupán egy kellemes délutáni időtöltés, hanem egy olyan módszer, amellyel a hím megakadályozhatja, hogy a nőstény elszökjön és mással párosodjon, mielőtt a spermájának esélye lenne a varázslatra. Ez az elmélet teljesen új értelmet ad a “kakasblokkolás” kifejezésnek.

Megállapítottuk, hogy a főemlősök evolúciója során a baculum megléte a hosszabb (három percnél hosszabb) intromissziós időtartamhoz kapcsolódik. Ráadásul a hosszabb intromissziós időtartamú főemlősfajok hímjei általában sokkal hosszabb baculummal rendelkeznek, mint azon fajok hímjei, ahol az intromisszió rövid.

A másik érdekes felfedezés az volt, hogy a nőstényekért folytatott nagyfokú szexuális versengésnek kitett fajok hímjei hosszabb baculummal rendelkeznek, mint azok, amelyek alacsonyabb szintű szexuális versengésnek vannak kitéve.

De mi a helyzet az emberrel? Ha a péniszcsont olyan fontos a párjáért való versengésben és a kopuláció meghosszabbításában, akkor miért nincs ilyenünk? Nos, a rövid válasz erre az, hogy az emberek nem igazán férnek bele az “elhúzódó intromisszió” kategóriába. Az emberi hímeknél a behatolástól az ejakulációig tartó átlagos időtartam kevesebb mint két perc.

A bonobók viszont csak körülbelül 15 másodpercig kopulálnak egyszerre, és még mindig van baculumuk, még ha nagyon kicsi is (körülbelül 8 mm). Miben különbözünk tehát? Lehetséges, hogy ez a párzási stratégiánkban rejlik. Az emberi hímeknek (általában) minimális a szexuális versengésük, mivel a nőstények általában egyszerre csak egy hímmel párosodnak. Talán ennek a párzási mintának az átvétele, a rövid intromissziós időtartamunk mellett, volt az utolsó csepp a pohárban a baculum számára.

A tudósok még csak most kezdik összerakni ennek a rendkívül szokatlan csontnak a funkcióját. Ami egyértelműnek tűnik, az az, hogy a főemlősök baculumában bekövetkező változásokat legalábbis részben a faj párzási stratégiája vezérli. A kialakulni látszó kép az, hogy a nagyfokú szexuális versenyben a péniszcsont esetében a nagyobb a jobb.

Ez a cikk eredetileg a The Conversation oldalon jelent meg. Olvassa el az eredeti cikket.