Mi a &%$@?
Hogyan tetszik ez a szakmai sírfelirat: “Valószínűleg nem mondtam volna ki az F betűs szót”. Ez a Yahoo! korábbi vezérigazgatójának, Carol Bartznak a közelmúltban elhangzott panasza, miután nyolc hónappal korábban telefonon hirtelen kirúgták a cégtől. Bartz azonban nem csak úgy hagyta kicsúszni a legzsigeribb káromkodást, mint egy pezsgős csuklás egy konferencián. A technológiai óriásnál eltöltött két és fél éves szolgálati ideje alatt a hallgatóságot borsot szórt a káromkodásokba. Az indiszkréciója persze nem teljesen az ő vesztét okozta. De az ezt követő kritikák és a késői megbánás elgondolkodtatta ezt a nagyszájú nőt:
Nem lesz könnyű. Szeretek káromkodni. Talán élénken emlékszik az első csókjára. Én nem. De könnyen fel tudom idézni minden érzékemet, amikor először káromkodtam. Egy párás nyári éjszaka volt. Hétéves lehettem, a bátyám és a nővérem között ültem az erdőzöld kombi hátsó ülésén. Egy szakadás a vinil kárpitban a csupasz combomat piszkálta. A túl sok Junior Mints és Twizzlers után az autósmoziban elszenvedett vércukoresés mindannyiunkat ütődötté, kiszámíthatatlanná tett. Egy tigriscápákból álló család voltunk, támadásra termettünk. A bátyám hirtelen erősen belém könyökölt, mire én megfordultam, és azt sziszegtem: “Baszd meg!”. Ő zihált. A kocsi megpördült. Anélkül, hogy megfordult volna, apám visszanyúlt nyitott kezével a sötétbe, és fülön vágott. Nem csípett. Még az arany főiskolai gyűrűjének koppanása sem tudott megrándítani. Csak feldobottságot éreztem.
Vagyis így gondoltam. Most már tudom, hála Richard Stephensnek, az angliai Keele Egyetem vezető pszichológiai oktatójának, hogy a trágár vicsorgásom hatására adrenalin lökte át a szervezetemet. Néhány évvel ezelőtt úgy tanulmányozta a káromkodás fájdalomcsillapító hatását, hogy a hallgatóknak annyi ideig kellett jeges vízbe meríteniük a kezüket, ameddig csak bírták. Először egy általuk választott káromkodást ismételtek, majd egy ártalmatlan szót mondtak. “Amikor káromkodtak, jobban tűrték a fájdalmat” – mondja Stephens, aki a fent említett adrenalinlöketet is megfigyelte. “A káromkodás megnöveli a szívverést, és beindítja a szervezet menekülés vagy harc válaszreakcióját.”
Ez tökéletesen érthető, ha belegondolunk. Ki nem pattant még ki, miután megperzselte az ujjbegyét vagy megütötte a lábujját? Én pedig a magam részéről izgatottan hallottam, hogy néha kifizetődő a giccses beszéd. Valójában Stephens azután kezdte el a kutatását, hogy hallotta a feleségét, amint a lányuk születése közben káromkodik. (Csak hogy tudd, nekem epidurális érzéstelenítésem volt, és áldott rövid vajúdásom. Egy sípoló hangot sem hallottam). Még érdekesebb az a tény, hogy Stephens úgy találta, hogy a tiltott nyelvezet a legnagyobb megkönnyebbülést hozta. “Egyfajta köztes hatást mutattunk ki a kevésbé súlyos szavakkal” – mondja. Lényegében, ha a kiabált damn úgy hat, mint az Advil, akkor a fuck az, nos, Vicodin.
Az igazán csúnya szavak mindig is a kedvenceim voltak. Egyetlen határozott szótaggal és párbajozó mássalhangzók kakofóniájával keményen és gyorsan csapódnak a levegőbe, mint egy akkumulátornyi gyors ütés. Még ha be is csukom a szemem, és elképzelem a négy betűt, f-től k-ig, cuki buborékos betűkkel, akkor is megfeszül az állkapcsom, és megrándul a vállam. Ez azért van, mert úgy tűnik, hogy a káromkodó szavak a frontális kéregben tárolódnak, amely az érzelmekhez kapcsolódik; a hétköznapi nyelv az agy bal oldalán található. (Ennek ismeretében könnyebb megérteni, hogy a beszédképességüket elvesztett agyvérzésben szenvedők miért tudnak néha olyan ügyesen káromkodni, mint Samuel L. Jackson.) Bárki is alkotta meg az F-bomba kifejezést, megragadta az eredeti szó hangzásbeli erejét és hangzó minőségét is. És véleményem szerint egy jól kimondott káromkodás mindig jobb, mint a hallgatót egy sor káromkodással sújtani.
A Harvard professzora, Steven Pinker egyetért velem. Őt tartják a nyelvészek Mick Jaggerének, és egy egész fejezetet szentelt a trágárságnak a 2007-es bestsellerében, a The Stuff of Thoughtban: A nyelv mint ablak az emberi természetre. “Egy olyan káromkodó szóval, mint a fuck, alapvetően az agy érzelmi központjait lehet megpingelni, és felpezsdíteni a hallgatót” – mondja Pinker, aki halkan beszél, és a csúnya szavak olyan finomnak hangzanak, mint a francia makarónik. “De ha túlzásba visszük a használatát, a szó tabuból normálisra változik, és már nem éri el ugyanazt a hatást. Láttuk, hogy ez történt a huszadik században.”
Ez történik a Jersey Shore minden epizódjában és sok más tévéműsorban. A Parents Television Council nevű konzervatív érdekvédelmi szervezet által a főműsoridőben sugárzott műsorokról készített tanulmány – melynek címe “Habitat for Profanity” – szerint 2005 és 2010 között 2 409 százalékkal megugrott a néma vagy sípolt F-szó használata. Ez az öt év alatt 11-ről 276-ra emelkedett. És ez a kutatás még nem is tartalmazza a kábelhálózati valóságshow-kat, ahol lehetséges, hogy a “bleep” szót igeként, főnévként, névmásként, melléknévként és gerundiumként használják – mindezt egyetlen mondatban. A sorozatos káromkodók egyébként megkapják a maguk büntetését, ha fájdalomcsillapításról van szó. Az eredeti tanulmányának 2011-es folytatásában Stephens azt találta, hogy azok az emberek, akik túlzottan káromkodtak – akár napi 60-szor is -, nem kaptak fájdalomcsillapítást, mivel az agy érzelmi reakciója az ismételt káromkodás után gyengül.
Nem fogsz rajtakapni, hogy lánckáromkodom. A trágár nyelv ereje és vonzereje abban rejlik, hogy képes lefegyverezni. Valaki, mint Snooki, a puffjától a lábujjgyűrűjéig bűzlik a trágárságtól. Nem lepődsz meg, amikor egy mondatban hat F-bombát robbant. Ezt a fajta bántalmazást a túlcicomázáshoz hasonlítom. Ha egy mondat – vagy egy kis fekete ruha – merész ékszereket, selyemsálat és kalapot kíván, ideje átértékelni a ruhatáradat vagy a szókincsedet. Jobban kedvelem azokat a nőket, akik lazán, eredetiséggel, eleganciával és tekintéllyel tudnak káromkodni. Carole Lombard kiérdemelte a “profán angyal” becenevet, mert úgy nézett ki, mint egy szilf, de úgy káromkodott, mint egy rakodómunkás.
De az én személyes szitkozódó ikonom mindig is a néhai Elizabeth Taylor lesz. Úgy egy évtizeddel ezelőtt interjút készítettem vele Bel Air-i otthonában, ahol futóhomokfehér szőnyeg és vakító Baccarat volt minden felületen. Az emberek figyelmeztettek, hogy olyan kiszámíthatatlan tud lenni, mint egy elektromos angolna. Megkövültem. De érkezésem után néhány perccel Taylor már “Slut”-nak nevezte a tégelynyi forró rózsaszín szájfényének árnyalatát, és azt mondta, hogy egy bizonyos kolléga “nagyon felpiszkálta a seggemet”. A továbbiakban elmesélt egy vitát Richard Burtonnal egy felszállásra engedélyezett repülőgépen. Taylornak látnoki érzéke volt, hogy a gép le fog zuhanni. A férjéhez fordult, és azt mondta: “Csessze meg a poggyász. Elmegyek.” Hallani, ahogy ez a hatvanas éveiben járó filmes legenda – ráadásul egy nő – úgy beszél, mint egy csaj, megnyugtatott. Johnny Depp egyszer azt mondta, hogy Taylor “úgy káromkodik, mint egy tengerész, és nagyon vicces.”
De velem ellentétben Taylornak akkoriban nem volt egy kislánya, aki minden szavát utánozta. Ráadásul a hírességeknek nem igazán kell pilótázniuk az udvarias társadalomban. Ahogy öregszem, észreveszem, hogy a kortársaim már cenzúrázzák magukat, és úgy érzem magam, mint az utolsó lány a bárban, aki elkottyantja és szétlötyögteti a koktélját. Nem emlékszem, hogy bárki is azt mondta volna, hogy “utolsónak”, ha káromkodásról van szó. Néhány barátom azt mondja nekem, hogy lemondtak erről a szokásukról, amikor szülők lettek. Egyikük azt mondja, hogy azután hagyta abba a káromkodások nagy kahunáját, hogy egy videóra rögzített esküvői köszöntőjében azt mondta: “Kurvára örülök nekik”.
Ah, az önkéntelen baki. Én sem bízom az agyamban és a nyelvemben. 1945-ben Emily Post írt egy rovatot a trágárságról, amely pontosan jellemzett engem. Rámutatott, hogy “a legrosszabbak azok az általában jól nevelt nők, akik nem is tudják, milyen gyakran használnak káromkodó szavakat.”
Vagy tudtukon kívül megbántják az embereket. Az Arizonai Egyetem nemrégiben készült tanulmánya, Stephens káromkodásról és fájdalomról szóló elméletét továbbgondolva, felvetette a káromkodás társadalmi költségeinek kérdését. Ebben az esetben a mellrákkal vagy reumás ízületi gyulladással küzdő nők diktafont viseltek, és a kutatók megfelelően feljegyezték, hogy milyen káromkodásokat használnak a barátok és a családtagok körében. Azt találták, hogy azok a nők, akik káromkodtak – még azok is, akik viszonylag enyhe káromkodást ejtettek ki – kevesebb támogatást kaptak a szeretteiktől. “Nem is arról volt szó, hogy szidalmazták az embereket, ami nagyon meglepett” – mondja Megan Robbins, a tanulmány vezető szerzője. “A tanulság az, hogy az embereket valahogy taszítja a sztereotípiákkal ellentétes viselkedés.”
Most tényleg tépelődöm. Az obszcenitás számomra a lázadás végső határának tűnik. Pinker azt mondja nekem, hogy könnyebb lenne az agyamnak, ha eufemizmusokkal helyettesíteném, mintha hidegre tenném a dolgot. De amikor hangosan kimondok egyet, azon kapom magam, hogy megrázom a fejem, és arra gondolok, bárcsak ne mondtam volna azt, hogy “Ó, fiddlesticks!”
oldalon találhatsz.