Mi hajtja a szadisták agresszióját?

A szadizmusról – vagyis arról a tendenciáról, hogy az aktus örömére másoknak kárt okozzunk – egykor azt hitték, hogy kizárólag a sorozatgyilkosok és a zavart elméjű őrültek sajátja. A modern kutatások azonban azt mutatják, hogy a szadista hajlamok a hétköznapi emberekben is léteznek, és egy spektrum mentén nyilvánulnak meg. A laboratóriumomból származó, az Aggressive Behavior című folyóiratban közzétett tanulmánysorozat megismételte azt a megállapítást, hogy a szadista hajlamok sok fiatal felnőttben is léteznek. Nos, ami különösen problematikussá teszi a szadizmus elterjedtségét, az valami más, amit találtunk – hogy a szadista egyének feltűnően bosszúállóak és agresszívek.”

De miért? Mi készteti a hétköznapi szadistákat ilyen ellenséges cselekedetekre? A laboratóriumom nyolc tanulmányból álló új vizsgálatsorozatában, amelyet a Personality and Social Psychology Bulletin című folyóiratban nemrég publikáltunk, ezt próbáltuk kideríteni.

A vizsgálatok során több mint 2200 egyetemi hallgatót és felnőttet toboroztunk a különböző korosztályokból, hogy megerősítsük a szadista hajlamok és az agresszív viselkedés közötti kapcsolatot. Néhány résztvevő bejött a laboratóriumba, és képes volt durva hangokkal lefújni az embereket, vagy csípős csípős szószt osztogatni olyan embereknek, akik irtóznak az ilyen pikáns ételektől. Mások egy online vizsgálatot töltöttek ki, amelyben tűket szúrhattak egy virtuális voodoo-babába, amely egy általuk gyűlölt személyt ábrázolt, vagy megválaszthatták, hogy az illetőnek hány borzalmas képet kelljen megnéznie. Néhány esetben csak azt kérdeztük meg, hány fizikai verekedésben vettek részt valaha. A legtöbb ilyen megnyilvánulásban a szadista vonások az agresszívabb viselkedéshez kapcsolódtak.

A résztvevőket arról is megkérdeztük, hogyan érzik magukat, amikor agresszívak. Ahogy az várható volt, a szadisták arról számoltak be, hogy örömöt éreztek az agresszív cselekedet során. Úgy tűnik, hogy ez a szadista öröm a szadisták agressziójának egyik kulcsfontosságú mechanizmusa, és arra utal, hogy a másoknak okozott károkozás öröme motiválhatja és erősítheti a szadista tendenciákat.

Két tanulmányban a szadista öröm forrását vizsgáltuk, azt várva, hogy azt mások szenvedésében találjuk meg. Az egyik vizsgálatban megkérdeztük a résztvevőket, akik egy voodoo-babát szurkáltak meg az általuk preferált számú tűvel, hogy szerintük mennyire ártottak ezzel valójában a célpontjuknak. A résztvevők többsége jelezte, hogy ez valamilyen szintű valódi fájdalmat okozott. Továbbá a szadisták csak akkor élték át az agresszió okozta örömöt, ha azt hitték, hogy a tűk valódi kárt okoznak. Egy második vizsgálatban a résztvevőkkel különböző erősségű durva zajjal fújtattunk meg egy ellenfelet. A szenvedési állapotban a résztvevők áldozatai megjegyezték: “Ezek a zajos lövések elviselhetetlenek voltak! Olyan hangosak voltak, hogy migrént kaptam tőlük!” A nem szenvedő állapotban azonban az áldozatok egyszerűen azt állították, hogy: “Azok a zajrobbanások semmiségek voltak! Leginkább csak idegesítőek voltak”. A nem szenvedő állapotban a magasabb szintű szadizmussal rendelkezők kevesebb agresszív élvezetről számoltak be, mint a többiek. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy ez az öröm attól az észleléstől függ, hogy a szadista áldozatai valóban szenvednek-e.

A munkacsoportunk azt is megvizsgálta, hogy a szadisták milyen érzéseket éltek át az agresszív cselekmény után, arra számítva, hogy “szadista utófényt” találnak. Nem ezt találtuk. A szadisták valójában nagyobb negatív érzelmekről, például haragról és szomorúságról számoltak be az agresszív cselekedet után. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a szadista élvezet nemcsak rövid ideig tart (néhány perc alatt véget ér), hanem visszafelé is hat – a pozitív érzések helyett felnagyítja az ellenérzéseket.

Eredményeink nem más tulajdonságok, például az impulzivitás, pszichopátia, nárcizmus, machiavellizmus, düh, ellenségesség, gyenge önkontroll vagy általános agresszivitás mellékhatásai voltak. Ráadásul a szadizmus többféle mérőszámát használtuk, így eredményeink nem egy adott kérdőív sajátosságaihoz kötődnek.

Az önazonos férfiak és nők esetében egyaránt megfigyeltük ezeket az eredményeket. A szadistákat gyakran sztereotipizálják férfiaknak, de eredményeink egy összetettebb történetet mesélnek el, amelyben a szadista hajlamok a nemek egész spektrumában léteznek.

Szadisták járnak közöttünk, és hajlamosak arra, hogy ártalmasak legyenek másokra. Úgy tűnik, hogy az ilyen szadista agressziót a cselekedet öröme vezérli, attól függ, hogy az áldozatot szenvedni látják-e, és végül visszafelé sül el, és a szadisták rosszabbul érzik magukat, mint amikor elkezdték. Ezek az eredmények konkrét utakat javasolnak olyan beavatkozások és terápiák tesztelésére, amelyek megfosztják a szadistákat az agresszió örömétől. A klinikusok például arra törekedhetnének, hogy csökkentsék a szadisták azon meggyőződését, hogy áldozataik ténylegesen szenvednek a tetteik miatt – mivel ez alááshatja az agresszív cselekedet örömét. Azzal, hogy csökkentjük a szadisták örömét, csökkenthetjük a fájdalmat is, amit másoknak okoznak.