Mi történik, ha az infláció és a munkanélküliség pozitívan korrelál?

Az infláció és a munkanélküliség közötti pozitív korreláció egyedülálló kihívások elé állítja a költségvetési döntéshozókat. Azok a politikák, amelyek hatékonyan növelik a gazdasági teljesítményt és csökkentik a munkanélküliséget, általában súlyosbítják az inflációt, míg az inflációt visszafogó politikák gyakran korlátozzák a gazdaságot és rontják a munkanélküliséget.

Történelmi trendek

A történelem során az infláció és a munkanélküliség fordított kapcsolatot tartott fenn, amit a Phillips-görbe képvisel. Az alacsony munkanélküliség magasabb inflációnak, míg a magas munkanélküliség alacsonyabb inflációnak, sőt deflációnak felel meg. Logikai szempontból ennek a kapcsolatnak van értelme. Amikor a munkanélküliség alacsony, több fogyasztónak van szabad jövedelme a vásárlásokhoz. Az áruk iránti kereslet nő, és amikor a kereslet emelkedik, az árak is követik. A magas munkanélküliség idején a vásárlók kevesebb árut vásárolnak, ami nyomást gyakorol az árakra és csökkenti az inflációt.

Stagfláció

Az Egyesült Államokban a leghíresebb időszak, amikor az infláció és a munkanélküliség pozitívan korrelált, az 1970-es évek volt. A “stagflációnak” nevezett magas infláció, magas munkanélküliség és lassú gazdasági növekedés kombinációja, amely ezt az évtizedet sújtotta, több okból is bekövetkezett. Richard Nixon elnök kivonta az amerikai dollárt az aranystandardból. Ahelyett, hogy egy belső értékkel bíró áruhoz kötötte volna, a valutát szabadon lebegni hagyta, értékét a piac szeszélyeinek engedve.

Nixon bér- és árszabályozást vezetett be, amely előírta, hogy a vállalkozások milyen árakat számíthatnak fel a vásárlóknak. Bár a zsugorodó dollár miatt a termelési költségek nőttek, a vállalkozások nem tudtak árat emelni, hogy a bevételeket összhangba hozzák a költségekkel. Ehelyett kénytelenek voltak a költségeket csökkenteni a bérek lefaragásával, hogy nyereségesek maradjanak. A dollár értéke csökkent, miközben munkahelyek szűntek meg, ami pozitív korrelációt eredményezett az infláció és a munkanélküliség között.

A hetvenes évek stagflációjának megoldására nem létezett egyszerű megoldás. Végül Paul Volcker, a Federal Reserve elnöke úgy döntött, hogy a hosszú távú nyereség igazolja a rövid távú fájdalmat. Drasztikus intézkedéseket hozott az infláció csökkentése érdekében, és a kamatlábakat akár 20%-ra is megemelte, tudván, hogy ezek az intézkedések átmeneti, de éles gazdasági zsugorodást fognak eredményezni. Ahogy az várható volt, a gazdaság az 1980-as évek elején mély recesszióba került, munkahelyek milliói szűntek meg, és a bruttó hazai termék (GDP) több mint 6%-kal zsugorodott. A fellendülés azonban a bruttó hazai termék erőteljes fellendülésével járt, az összes elveszített munkahelyet visszaszerezték, és még többet is, és nem volt az előző évtizedet jellemző elszabadult infláció.

Újabb tendenciák

Az infláció és a munkanélküliség közötti pozitív korreláció is lehet jó dolog – mindaddig, amíg mindkét szint alacsony. Az 1990-es évek végén az 5% alatti munkanélküliség és a 2,5% alatti infláció kombinációja volt jellemző. Az alacsony munkanélküliségért nagyrészt a technológiai iparban kialakult gazdasági buborék volt a felelős, míg az olcsó gáz a mérsékelt globális kereslet közepette segített alacsonyan tartani az inflációt. 2000-ben a technológiai buborék kipukkadt, ami a munkanélküliség megugrását eredményezte, és a gázárak emelkedni kezdtek. 2000-től 2020-ig az infláció és a munkanélküliség közötti kapcsolat ismét a Phillips-görbét követte, de sokkal kevésbé.

A lényeg

Míg a tudományos érvek és ellenérvek ide-oda tombolnak, új elméletek folyamatosan születnek. Az akadémiai körökön kívül a foglalkoztatás és az infláció empirikus bizonyítékai világszerte kihívások elé állítják és szembesítik a gazdaságokat, azt sugallva, hogy az ideális gazdaság létrehozásához és fenntartásához szükséges politikák megfelelő keveréke még nem került meghatározásra.