Minden idők 10 legjobb olasz labdarúgója
Az Azzurrit széles körben a világ labdarúgásának egyik legjobb válogatottjaként tartják számon, ám az utóbbi néhány évben igazán megdöbbentő volt a zuhanásuk. Négy bajnoki címmel a FIFA-világbajnokságok történetének második legsikeresebb csapata, sőt, 1934-ben és 1938-ban egymás után nyertek bajnoki címet.
A 2006-os negyedik győzelmük után 2010-ben és 2014-ben is a csoportkörben estek ki, ami 1974 óta a legrosszabb szereplésüket jelenti. Ráadásul idén megalázó módon nem sikerült a kvalifikáció, mivel Svédország a rájátszásban elküldte őket.
A legendás öregedő csapatuknak köszönhetően, akik közül sokan a Svédország elleni kétgólos vereséget követően lemondtak a válogatottban töltött időszakukról, az új olasz főnökre, Roberto Mancinire hatalmas feladat vár.
Amíg az olasz futball Buffon, Chiellini és számos más szupersztár nélkül teszi meg a következő nagy lépést a jövő felé, mi megnézzük a tíz legjobb játékost, aki valaha is magára öltötte a kék mezt.
Alessandro del Piero
A minden idők talán technikailag legtehetségesebb olasz játékosa, Alessandro del Piero karrierje során elsősorban mélységi csatárként működött. Alighogy megvetette a lábát a Serie B-ben szereplő Padova korosztályos csapatában, del Pierót 1993-ban felderítette és mindössze 2,58 millió euróért szerződtette a Juventus.
A torinóiaknál 19 hihetetlen szezon alatt 6 Serie A bajnoki címet, 1 Coppa Italiát és 1 Bajnokok Ligája címet nyert. Emellett 2005-ben és 2006-ban is bajnoki címet nyert, amelyet később a Calciopoli-botrány miatt visszavontak.
A többek között Buffon, Trezeguet, Nedved és Chiellini alkotta sztárcsapat tagjaként del Piero a Juventus gólkirálya volt, amikor a torinói óriások átviharzott a másodosztályon, és 2007-ben azonnal feljutott a Serie A-ba.
91 válogatottsággal a 10. legtöbbet játszott olasz játékos. A 2006-os világbajnokságon 27 gólt szerzett, köztük a Németország ellen 2-0-ra megnyert elődöntőben. A Franciaország elleni döntőben a büntetőpárbajban is betalált.
A pályafutása vége felé a Sydney FC és a Delhi Dynamos csapatát is képviselte, de del Piero 2015-ben bejelentette visszavonulását.
Francesco Totti
A klasszikus egy-klubember, Francesco Totti az olasz fővárosban eltöltött 26 éves regnálása alatt megszemélyesítette a Romát.
Míg több más kiváló játékos (Scholes, Iniesta, Xavi) is van, aki karrierje során végig képviselte gyermekkori klubját, Totti azért emelkedik ki a többiek közül, mert simán elég jó volt ahhoz, hogy a Románál sokkal jobb klubot szolgáljon.
A tény, hogy úgy döntött, hogy visszautasítja a Real Madridot, beírta a nevét a római futballtörténelem évkönyveibe.
A támadásban való alkalmazkodóképességéről ismert Totti bárhol játszhatott az első sorban, vagy mélyebben, 10-es számú játékosként. Labdabirtoklásáról, látásmódjáról, passzkészségéről és befejezőjátékáról ismert, a középpályán bevetve kiválóan diktálta a játékot.
Itáliával fontos szerepet játszott a 2000-es és 2004-es Eb-n, valamint a 2002-es és 2006-os világbajnokságon. Miután 2000-ben majdnem dicsőségre vezette hazáját (a döntőben 2-1-re kikaptak Franciaországtól), 2002-ben egy gyengébb világbajnokságot élt át, majd 2006-ban végre megtapasztalta a sikert.
A franciák elleni döntőben Luca Toni támadópartnereként Olaszország 5-3-as győzelmet aratott büntetőpárbajban. Visszavonulása után a Roma klubigazgatói posztját vette át.
Sandro Mazzola
Mazzola támadó középpályás volt, aki egész pályafutása során az Interben játszott. Hazájával 1968-ban megnyerte az Európa-bajnokságot.
Mazzola Helenio Herrera edzővel és más ikonikus játékosokkal, mint Luis Suarez, Giacinto Facchetti, Mario Corso és Armando Picchi, együtt kovácsolta az Intert a ’60-as évek legjobb klubcsapatává.
Négy Serie A bajnoki címet nyert velük, ebből kettőt egymás után 1965-ben és 1966-ban. Az 1964-es Európa-kupa döntőjében kétszer is betalált a Real Madrid ellen, ezzel segítve az Intert az első kontinentális trófea megnyerésében, amit a következő évben megismételtek.
Mazzola gyors, ügyes, taktikailag intelligens volt, és magas védekező munkabírással is rendelkezett. Középső középpályásként kezdte pályafutását, de később Herrera jobboldali csatárként is bevetette.
70 olasz válogatott mérkőzésen 22 gólt szerzett. Az Eb megnyerése után nagy dolgokat vártak az olaszoktól az 1970-es világbajnokságon, és a döntőig hihetetlenül jól is teljesítettek, hiszen Valcareggi edző váltogatta Mazzolát és Gianni Riverát, gyakran bevetve utóbbit az előbbi helyettesítésére.
A taktika azonban a döntőben nem vált be, hiszen Brazília 4-1-es győzelmet aratott. Mazzola 1977-ben vonult vissza, miután 1970 óta volt klubja szövetségi kapitánya.
Giuseppe Meazza
A legtöbb modern futballrajongó számára, Meazza viszonylag ismeretlen személyiség, de a legtöbb olasz úgy ismeri őt, mint a két első világbajnoki győzelmük alapkövét 1934-ben és 1938-ban.
Meazza a pályán és a pályán kívül is extravagáns volt, és pályafutása nagy részében vagy végig csatárként, vagy belső csatárként játszott. A passzairól, lövéseiről, cselezéseiről és fejeseiről ismert, 53 mérkőzésen 33 góllal Olaszország második legtöbb gólt szerző játékosa.
Az Inter ifjúsági akadémiáján végigjárva hihetetlenül eredményes volt az ifjúsági csapatban, sőt, az 1929/30-as szezonban 31 góllal rekordot állított fel a legtöbb bajnoki gólok számában egy debütáló Serie A-szezonban.
Az Interrel abban a szezonban megnyerte a Serie A-t (ami egyben a bajnokság első éve is volt). Később még kétszer megnyerte a bajnokságot.
Amikor 1938/39-ben egy sérülés korlátozta a játékidejét, a következő szezonban az AC Milanhoz igazolt. Ezután a Juventust és az Atalantát is képviselte, majd 1946-ban visszatért az Interhez, ahol másodszor is játékos-menedzser volt.
Andrea Pirlo
Ha egy játékos az AC Milant képviselte, Inter Milant és a Juventust pályafutása során, és még mindig nagy tiszteletnek örvend mindhárom szurkolói csoportban, akkor tudod, hogy valami különlegesnek kell lennie.
Pirlo a Flero, a Voluntas és a Brescia ifjúsági csapataiban játszott, mielőtt végül betört volna az utóbbiak korosztályos csapatába, ahol kiérdemelte a Serie A valaha volt legfiatalabb játékosának járó kitüntetést.
Az Inter menedzsere, Mircea Lucescu kiszúrta tehetségét, és 1998-ban szerződtette, bár kezdetben kölcsönadták a Regginának és a Bresciának. Az Interben sosem tudott igazán érvényesülni, az AC Milan pedig 2001-ben 17 millió eurót költött rá.
Az Inter városi riválisánál tíz szezonon keresztül volt alapember, 2 Serie A bajnoki címet és 2 Bajnokok Ligája címet nyert. A Milan aztán megismételte az Inter hibáját, és 30 éves korában ingyen elengedte a Juvéhoz.
A Juventusnál továbbra is a legmagasabb szinten teljesített, négy egymást követő Scudettót nyert. Végül az MLS-ben szereplő New York Cityhez igazolt, és 2017-ben vonult vissza.
Pirlo, aki passzpontosságáról és látásmódjáról volt híres, pályafutása nagy részében mélyen fekvő játékmesterként játszott. Az olaszok 116 válogatottsággal rendelkező középpályása volt a 2006-os világbajnokság megnyerésénél is, amelyet 24 év után hoztak haza.
Roberto Baggio
Roberto Baggio talán minden idők egyik legjobb támadó olasz játékosa – a látásmódja, kreativitása, passzai és befejezései páratlanok voltak a ’80-as és ’90-es évek dominanciájának korszakában.
Amíg a Caldogno és az L.R. Vincenza akadémiáin végigjárta az útját, a Fiorentina 1985-ben 1,5 millió fontért szerződtette, ami akkoriban jelentős összeg volt egy izgalmas 18 éves tehetségért.
A firenzei időszakát sérülések nehezítették, ma már a legjobb játékosuknak tartják. Formája miatt 1990-ben 8 millió fontot fizetett a Juventusnak, ami akkoriban világrekordot jelentett. Michel Platinitől örökölte meg a tekintélyes 10-es számú mezt.
Öt szezonon keresztül Torinóban volt, amikor valóban a világ egyik legjobbja lett.
Még ha csak egy Serie A bajnoki cím fűződik a nevéhez, és soha nem nyert világbajnokságot (Olaszország ’94-ben második, ’90-ben harmadik lett), játékstílusával az olaszok egy egész generációját inspirálta.
Fabio Cannavaro
Cannavaro, aki jelenleg a CSL-ben szereplő Guangzhou Evergrande vezetőedzője, minden idők második legtöbbször pályára lépő olasz játékosa (136 válogatottsággal).
A játéktörténelem egyik legjobb középhátvédje, Cannavaro pályafutása nagy részét Olaszországban töltötte, miután végigjárta a Napoli ifjúsági rendszerét. Tagja volt a ’90-es évek híres Parma csapatának, amely UEFA-kupát és két Coppa Italia-címet nyert. Mégis, annak ellenére, hogy olyan csapatokat képviselt, mint az Inter és a Juventus, Cannavaro soha nem nyerte meg a Serie A-t.
Az olaszokat ő vezette a 2006-os világbajnokság megnyeréséhez, ahol a “berlini fal” becenevet kapta. Része volt annak a hihetetlen olasz védősornak, amely öt alkalommal tartott tiszta helyzetet és csak két gólt kapott.
Az utolsó védő volt, aki 2006-ban megnyerte a Ballon d’Or-t, és egyben az egyetlen a 21. században, és ez már önmagában is bizonyítja legendás státuszát.
Franco Baresi
A rejtélyes söprögető/középpályás…hátvéd 20 éves pályafutása során végig az AC Milanban játszott, és a 20. század legnagyobb játékosai közé tartozik.
A Milanban végigjárta a ranglétrát, és nevetségesen fiatalon, 17 évesen debütált az első csapatban. 1978/79-es szezonban, 18 évesen már alapember volt az akkori egyik legjobb klubcsapatban.
A nevelőklubjával 6 bajnoki címet nyert, sőt háromszor megnyerte az Európa Kupát is. 1982-ben tagja volt annak a csapatnak, amely 44 év után megnyerte a világbajnokságot, noha egyetlen mérkőzésen sem lépett pályára.
Csak a nyolcvanas évek közepén vált a nemzeti csapat állandó tagjává. Állandó csapattagként 1990-ben és 1994-ben közel került a világbajnokság megnyeréséhez, ahol a 3., illetve a 2. helyen végzett.
37 évesen fejezte be pályafutását, és a Milan az ő tiszteletére vonultatta vissza a híres 6-os mezszámot.
Paolo Maldini
Minden idők egyik legnagyobb védője, Maldini, akárcsak Baresi, egész pályafutása során csak az AC Milanban játszott, sőt, amikor utóbbi visszavonult, átvette a csapatkapitányi posztot is.
Elképesztő 25 trófeát nyert velük 25 szezon alatt a klub történetének egyik legsikeresebb időszakában.
Öt Bajnokok Ligája-címe a Milannal a második legtöbb a játékosok között, nemrég Cristiano Ronaldo egyenlített vele. Emellett hétszer nyerte meg a Serie A-t.
Alig 16 évesen debütált az AC Milanban, és 17 évesen már alapemberré vált, jobbhátvédként kezdett, majd annak ellenére, hogy természetes jobblábas, átkerült a baloldalra.
Technikai képességei, állóképessége és előrelátása segített neki abban, hogy hátvédként és szélsőhátvédként is kitűnjön. Ennek ellenére középhátvédként is játszott, mivel pályafutása vége felé kezdett veszíteni a gyorsaságából.
Itáliában 126 válogatottságot szerzett, sőt, 1994-től 2002-es visszavonulásáig csapatkapitány volt. Egyetlen trófea hiányzik a szekrényéből a válogatottal, bár 1994-ben gyötrelmesen közel került hozzá, amikor a döntőben kikapott Brazíliától.
Gianluigi Buffon
Egy olyan nemzet számára, amely büszke a védekező képességére és szilárdságára, csak úgy illik, hogy Olaszország valaha volt legnagyobb játékosa és rekordszereplője (176 válogatottság) az egyik legnagyobb kapus, aki valaha is játszott a szép játékban.
Miután Buffon a ’90-es évek végén a Parma játékosa lett, a Juventus 2001-ben 52 millió eurót fizetett neki, amivel minden idők legdrágább kapusa lett.
Még akkor is, amikor az olyan veterán kapussztárok, mint Cech és Casillas a 30-as éveik végén második számú választássá váltak klubjaiknál, Buffonnak hihetetlen módon sikerült 40 évesen is megtartania a helyét egy olyan Juventus csapatban, amely vitathatatlanul Európa legjobb védőcsapata volt az elmúlt bő évtizedben.
When he announced his departure from Juventus in 2018, it signalled the end of an era in Turin, an era that saw seven successive Scudettos, and innumerable personal honours for Buffon, in what has been one of the most successful periods in the club’s history.
After a brief stint with Paris Saint-Germain, Buffon returned to Juventus in 2019 and remains part of their first-team squad at the age of 42. As fans all over the world wait with bated breath to see the next step in Gigi’s career, his legacy is one that will linger for decades to come.
