Nem nevetséges:

NEW YORK (AP) – Az orra kerek és élénkpiros volt, az arca fehér, mint a lepedő. Száját túlzó vörös sminkréteg vette körül, és ívelt szemöldöke nevetségesen magasan lógott a homlokán.

Ez volt Bozo, a bohóc mindennapi egyenruhája, aki évtizedeken át szórakoztatta a gyerekeket, amikor a televíziózás még gyerekcipőben járt. Ez az egyenruha sokak számára ma már groteszknek és baljósnak tűnik.

A sokéves Bozo előadóművész, Frank Avruch halála a héten mindkét érzést kiváltotta – meleg emlékeket egyesekből és félelemmel teli borzongást másokból, akik a bohócokat inkább az “Az” című filmhez kötik.”

ADVERTISMENT

Ez felveti a kérdést: Pontosan mikor váltak a bohócok a születésnapi parti bolondozásból egyenesen baljóslatúvá? Nos, kapaszkodjatok meg az igazán nagy cipőtökbe – a szakértők véleménye megoszlik.

David Carlyon, író, drámaíró és egykori bohóc a Ringling Bros. and Barnum & Bailey Circusban az 1970-es években, azt állítja, hogy a bohócoktól való félelem – hivatalos nevén a coulrofóbia – viszonylag új jelenség, amely az 1960-as évek ellenkultúrájában született, és az 1980-as években vált népszerűvé.

“Nincs ősi bohócfélelem” – mondta. “Nem volt olyan, hogy pánik hullámzott volna végig a Madison Square Gardenben, amikor felmentem a székek között. Egyáltalán nem.”

Carlyon szerint a bohócokat két évszázadon át kedvesnek és viccesnek tartották, amíg az elkerülhetetlen visszahatás el nem érte őket, amely magában foglalta Stephen King “Ez” című regényét, a Poltergeist című filmet, Heath Ledger fehér arcú mániákus Jokerét, a Simpson családból ismert embergyűlölő Ropi bohócot, az Insane Clown Posse nevű sokkzenekart és Homey D. Bohócot az In Living Colorból.”

“Bármi, amit ennyire dicsőítenek és ennyire szentimentalizálnak, meghív valakit, hogy fanyalogjon rajta” – mondta Carlyon, aki nemrég fedezte fel egy 1979-es National Lampoon címlapját, amelyen egy rosszindulatú bohóctól rettegve kuporog egy lány.

“Semmi sem utal arra, hogy a 40-es, 50-es, 60-as, 70-es években a gyerekek féltek volna a bohócoktól” – mondta. “Ki mondta ezt Red Skeltonról?”

Ne olyan gyorsan, érvel Benjamin Radford, a Skeptical Inquirer magazin szerzője és szerkesztője, aki szó szerint könyvet írt a témáról, 2016′s “Bad Clowns” címmel. Nem akar senki arcába pitét dobni, de azt állítja, hogy a gonosz bohócok mindig is köztünk voltak.

“Hiba megkérdezni, hogy mikor váltak rosszá a bohócok, mert történelmileg sosem voltak igazán jók. Mindig is volt ez a mélyen kétértelmű karakterük” – mondta.

ADVERTISMENT

“Néha jók, néha rosszak. Néha megnevettetnek. Máskor meg a te károdon nevetnek.”

Radford egészen az ókori Görögországig követi nyomon a rossz bohócokat, és összekapcsolja őket az udvari bolondokkal és a Harlekin figurájával. Megjegyzi, hogy Punch, a gonosz bábu, aki gyakran pálcával ütlegeli társát, Judyt, először az 1500-as években jelent meg Londonban. “Van ez a tömeggyilkos, csecsemőgyilkos bohóc, akit a britek mindenhol, minden korosztályban imádtak” – mondta.

A bohócok Amerikában a cirkuszokban gyökereztek, és eleinte a felnőttek szórakoztatására készültek, de a bohóctörténet az 1950-es és 60-as években kitérőt tett, amikor a nyikorgóan tiszta Bozo és Ronald McDonald lett a gyerekek “tipikusan amerikai alapértelmezett bohóca”, mondta Radford.

A baljósabb bohóc türelmesen várta, hogy eljöjjön a napja. “Nem Stephen King találta fel a gonosz bohócot. Az már jóval az ő ideje előtt volt. De ha úgy tetszik, megfordította az érmét” – mondta Radford.”

Még ha vita is van a kérdésről, Radford tisztelgett Avruch, az ikonikus Bozo első országos szindikátusi megtestesülése előtt. Az olyan erényes bohócok nélkül, mint ő, akik megteremtik az alapot, a rossz bohócoknak nincs értelme.

“Az a helyzet, hogy szükségünk van rossz és jó bohócokra is, mert az olyan jó bohócok nélkül, mint Bozo, nincs kontraszt, nincs feszültség, ami a gonosz vagy ijesztő bohócokat szórakoztatóvá vagy érdekessé tenné” – mondta Radford.

Mark Kennedy a http://twitter.com/KennedyTwits