Oxymoron

A szűkebb értelemben vett oximoron a beszélő által szándékosan használt retorikai eszköz, amelyet a hallgató is így akar érteni.Tágabb értelemben az “oximoron” kifejezést a véletlen vagy véletlen ellentmondásokra is alkalmazzák, mint például a “halott metaforák” esetében (“alig öltözött” vagy “borzasztóan jó”). Lederer (1990) a “rekreációs nyelvészet” szellemében odáig megy, hogy “logológiai oximoronokat” konstruál, mint például a “nem” és az “ok” szavakból álló nook vagy a Noyes vezetéknév “nem” és “igen” szavakból állónak olvasása, vagy olyan erőltetett szójátékok, mint a “válóperes bíróság”, “U.Számos egyszavas oximoron létezik, amely “függő morfémákból” épül fel (azaz az angolban már nem produktív összetétel, hanem egy másik nyelvből kölcsönzött összetétel), mint például a pre-posterous (lit. “a hátramaradó résszel előtte”, vö. hysteron proteron, “fejjel lefelé”, “fejjel előre”, “szamárhátra” stb.) vagy a sopho-more (mesterséges görög összetétel, lit. “bölcs-bolond”).

Az oximoron leggyakoribb formája két szóból álló melléknév-főnév kombinációt foglal magában, de mondatok vagy mondatok jelentésében is kitalálhatók.Az oximoronok használatának egyik klasszikus példája az angol irodalomban ez a példa Shakespeare Rómeó és Júlia című művéből, ahol Rómeó tizenhármat fűz egymás után:

O verekedő szerelem! Ó szerelmes gyűlölet!
Ó semmi semmiből először teremts!
Ó nehéz könnyedség, komoly hiúság!
Jól látszó formák kusza káosza!
Ó ólomtoll, fényes füst, hideg tűz, beteg egészség!
Még ébredő álom, az nem az, ami!
Ezt a szerelmet érzem, hogy ebben nem érzek szerelmet.

Shakespeare még sok oximoront halmoz el, különösen a Rómeó és Júliában (“Szép zsarnok! ördögi angyal! Galamb-tollú holló! farkas-ragadozó bárány! Despised substance of divinest show!” stb.), és használja őket más darabokban is, pl. “Kegyetlennek kell lennem, csak hogy kedves legyek” (Hamlet), “félelmetes bátorság” (Julius Caesar), “jó huncutság” (A vihar), és szonettjeiben, pl. “gyengéd csirkefogó”, “szelíd tolvaj”.További példák az angol nyelvű irodalomból: “hateful good” (Chaucer, az odibile bonum fordítása) “proud humility” (Spenser), “darkness visible” (Milton), “beggarly riches” (John Donne), “damn with faint praise” (Pope), “expressive silence” (Thomson, visszhangozva Cicero latin szövegét: cum tacent clamant, lit. ‘amikor hallgatnak, kiáltanak’), “melankolikus vidámság” (Byron), “hűtlen hit”, “hamisan igaz” (Tennyson), “konvencionálisan szokatlan”, “kínzó spontaneitás” (Henry James), “elragadtatott bánat”, “hűséges árulás”, “perzselő hűvösség” (Hemingway).

Irodalmi szövegkörnyezetben a szerző általában nem jelzi az oximoron használatát, de a retorikai használatban bevett szokássá vált, hogy az érvelés tisztázása érdekében kifejezetten jelzik az oximoron használatát, mint például:

“Voltaire-t egy oximoronnal, amelyben bőven van igazság, “epikureus pesszimistának” nevezhetjük”. (Quarterly Review 170. évf. (1890), 289. o.)

Ebben a példában az “epikureus pesszimista” mindenképpen oximoronnak lenne felismerhető, hiszen az epikureizmus központi tétele a higgadtság (ami kizárna mindenfajta pesszimista szemléletet). Az oximoronok használatának kifejezett hirdetése azonban megnyitotta a kevésbé nyilvánvaló konstrukciók csúszós skáláját, amely az olyan “vélemény-oximoronokban” végződik, mint például az “üzleti etika”.

J. R. R. Tolkien a saját vezetéknevét úgy értelmezte, hogy az a dull-keen (magas német toll-kühn) németalföldi megfelelőjéből származik, ami a görög oxy-moron szó szerinti megfelelője lenne.