PMC

A Neuropsychopharmacology Reviews negyedik száma a megismeréssel, az agy végső funkciójával foglalkozik. Vitathatóan a legtöbb, ha nem az összes jelentős neuropszichiátriai rendellenesség, például a skizofrénia, a depresszió és a szorongás kognitív jellegű. Egyre inkább felismerik, hogy az olyan tünetek, mint a téveszmék és hallucinációk, valamint más motivációs és érzelmi jelek fontos kognitív elemekkel rendelkezhetnek. Ezek például aberrált tanulási és asszociációs tényezőkből, károsodott attribúciós rendszerekből és hiányos kontrollfolyamatokból erednek, amelyeket az érzelmi kimenetek és a nem megfelelő viselkedési válaszok szabályozására vesznek igénybe. Általánosságban a kogníció azokra a – néha rejtélyes – rejtett folyamatokra utal, amelyeket a viselkedésből kell kikövetkeztetni. A kognitív folyamatok közé tartoznak a moduláris feldolgozás látszólag csodálatos termékei, amelyek például reprezentációs tudást, például nyelvet hoznak létre, valamint olyan mechanizmusok, amelyek az inger és a válasz között, gyakran “felülről lefelé” vagy “végrehajtó” módon avatkoznak be, hogy közvetítsenek és megoldják a gyakran autonóm neurokognitív rendszerek közötti versenyt. Az olyan kognitív folyamatokban, mint a munkamemória, mutatkozó hiányosságokat ma már önmagukban is fontos tényezőként ismerik el, amelyek meghatározzák a rehabilitáció valószínűségét olyan rendellenességekben, mint a skizofrénia, és ez vezetett a Nemzeti Egészségügyi Intézet közelmúltbeli kezdeményezéseihez, például a MATRICS projekthez, amely a kognitív funkciók mérésére és javítására irányul a klinikai vizsgálatok céljából (Green, 2007). Ezen túlmenően a pszichiátriai genetika állapota segít felismerni, hogy a fenotípus pontos meghatározása és ennek következtében a kognitív endofenotípusok azonosítása létfontosságú cél minden olyan programban, amely a pszichopatológia genetikai alapjainak megértésére törekszik.

A kognitív idegtudományban az elmúlt két évtizedben elért nagy előrelépések, amelyeket az agyi képalkotás számos modalitásának technológiai újításai, valamint a számításelmélet és a kognitív pszichológia egyre kifinomultabbá válása segítettek, a pszichofarmakológusokat és a biológiai pszichiátereket egyaránt arra ösztönözték, hogy jellemezzék a kogníciót módosító – jótékony vagy egyéb – jelölt vegyületek tulajdonságait. Ebben a különszámban igyekeztünk megragadni valamennyit ennek az újonnan kibontakozó kutatási területnek az izgalmából, és azt, hogy ez hogyan inspirálhatja a terület jövőbeli fejlődését, különös tekintettel a transzlációs stratégiákra.

A vita jelenlegi forró pontjaira és a potenciális növekedési területekre összpontosítottunk azáltal, hogy jól referált áttekintéseket rendeltünk (gyakran újszerű együttműködésekkel járó), amelyek vagy kiegészítik egymást, vagy világítótoronyként különállnak, hogy új felfedezéseket inspiráljanak. Úgy döntöttünk, hogy nem tekintjük át újra azokat a területeket, ahol a közelmúltban megjelent mértékadó munkák már nem igénylik ezt (pl. a noradrenerg mechanizmusok szerepe (pl. Arnsten, 2009)).

Az eredmény egy 16 jelentős áttekintésből álló gyűjtemény, amelyet a legnyilvánvalóbb összefüggések kiemelése érdekében sorba rendeztünk. A sorozat Coull et al. áttekintésével kezdődik, amely egyedülálló módon szintetizálja a neuropszichofarmakológiai és neuroimaging bizonyítékokat az időzítéssel kapcsolatos humán és állatkísérletekből – egy alapvető és mégis megfoghatatlan folyamat, amely a legtöbb kognitív funkciót áthatja és alátámasztja. Kenemans és Kähkönen segítenek értékelni a humán elektrofiziológiában alkalmazott kortárs módszerekben rejlő lehetőségeket, beleértve a magnetoencefalográfiát, amelyek rendelkeznek a szükséges pontossággal és időbeli felbontással ahhoz, hogy megvilágítsák a figyelmi és válasz-előkészítő folyamatokat, valamint azt, hogy ezeket hogyan változtatják meg a pszichoaktív szerek. Sok ilyen hatás a monoaminerg rendszereket befolyásoló gyógyszerekből ered, ezért a monoaminerg és kolinerg rendszerek elemzéséből származó fontos eredményekkel foglalkoztunk. Így Hasslemo és Sarter áttekintik a kolinerg rendszereknek a figyelmi és emlékezeti folyamatokban betöltött szerepének mechanisztikus szintű megértésében elért eredményeket. Ezután több cikk közelít a központi dopamin-projekciók szerepének és módozatainak megértésében elért figyelemre méltó előrelépések következményeihez, amelyek az 5-HT-rendszerek szerepével kapcsolatos hasonló kérdések megoldását inspirálhatják. A Boureau és Dayan, valamint a Cools és munkatársai által írt cikkek egyaránt illusztrálják a számítási és képalkotó idegtudomány új megközelítéseinek kombinálásából származó előnyöket, hogy új és kiegészítő perspektívákat nyerjünk e monoaminerg rendszerek feltételezett egységes funkcióinak és opponenciájának ilyen klasszikus kérdéseivel kapcsolatban. Rogers bemutatja, hogy az ilyen elemzések hogyan tájékoztathatják az emberek döntéshozatali folyamatainak megértését, Frank és Fossella pedig farmakogenetikai perspektívát mutat be, ismét a monoaminerg rendszerekre helyezve a hangsúlyt.

A neuromodulációs kontroll alatt álló kortiko-limbikus áramkörök megértésében elért előrelépések lehetséges klinikai alkalmazásait a depresszió kogníciójáról szóló két ellentétes fejezet tárgyalja. Az egyik (Elliott és munkatársai) a jutalmazási rendszerekkel és az érzelmi szabályozással kapcsolatos új felfedezések következményeivel foglalkozik, a másik (Pizzagalli) pedig metaanalízis segítségével azonosítja a depresszió kezelésének lehetséges neuroendofenotípusát, amely a rostrális elülső cinguláris kéreg hiperaktivitásán alapul, majd ezt az áramkör más elemeivel és azok feltételezett kognitív funkcióival összefüggésben értelmezi.

A következő cikk (Volkow és munkatársai) talán a legjobb bizonyítékot szolgáltatja a kognitív képességek lehetséges fokozásával kapcsolatban, elsősorban a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar (ADHD) kezelésében alkalmazott stimuláns gyógyszerek révén. A kognitív funkciókat fokozó gyógyszerek iránti nagy érdeklődés, amely például a skizofrénia programjaira vonatkozik, ezután a memóriával és a végrehajtó funkciókkal kapcsolatos állatkísérletek szempontjából kerül áttekintésre (Floresco és Jentsch), mielőtt Hardt és Nadel izgalmas és időszerű frissítést nyújt a memóriarendszerek, különösen az epizodikus memória megértésében elért elméleti előrelépésekről.

Az elmúlt évtizedben hatalmas előrelépés történt annak feltárásában, hogy a glutamaterg folyamatok hogyan befolyásolják a plaszticitást és a tanulást, és ezt itt a kihalás alapjául szolgáló lenyűgöző folyamatok áttekintése, a glutamaterg gyógyszerekkel való manipulálhatóságuk és az olyan állapotok, mint a szorongás és a függőség klinikai kezelésének újszerű következményei képviselik (Myers és munkatársai). Corlett és munkatársai az NMDA-receptor érme másik oldalát mutatják be: a pszichózis ketamin modelljének fantáziadús alkalmazását embereken a téveszmék kognitív és idegi alapjainak megértéséhez. Lesh és munkatársai ezután a skizofrénia kognitív deficitjeinek jellemzését tekintik át egy sajátos elméleti pozícióból, amely a kognitív kontrollfolyamatok károsodását hangsúlyozza.

Várjuk a Neuropszichofarmakológiai Vélemények következő számát a klinikai és alkalmazott témákkal, a klinikai vizsgálatok egyik lényeges elemének – a placebohatás neurokognitív alapjainak – áttekintésével (Benedetti és munkatársai).

Végül, de semmiképpen sem utolsósorban, ezeket a jelentős áttekintéseket kiemeli a “forró témák” rendkívül ösztönző sorozata, amelyek segítenek kitölteni az elkerülhetetlenül hiányos lefedettségünk hiányosságait (és határozottan lehetővé teszik számunkra, hogy azt mondhassuk, hogy mind a “forró”, mind a “hideg” megismerést figyelembe vettük!).

Megtiszteltetés volt ezt a különszámot szerkeszteni, és szeretném elismerésemet kifejezni a szerzők, a bírálók, valamint társszerkesztő kollégáim, Peter Kalivas, Gwenn Smith, Kathryn Cunningham és Diane Drexler erőfeszítéseiért.

A különszám szerkesztése megtisztelő volt.