PMC

G&H Mi a ruminációs szindróma?

NT A rumináció az emésztetlen táplálék visszahányása a gyomorból a szájba. Ez egy reflexszerű válasz, nem tudatos döntés. A kérődzés normális a teheneknél; az embernél nem normális része az emésztésnek. Ez a szindróma azonban néhány egyébként egészséges egyénnél is előfordul.

Az érintett betegnél a legtöbb étkezés után általában 1-2 órán keresztül jelentkezik a rumináció. Ez egy krónikus állapot, amely jellemzően minden étkezés után, minden nap előfordul.

G&H Mennyire gyakori ez a szindróma?

NT Bár a kérődzés pontos gyakorisága és előfordulása nem ismert, jó adatok hiányában a szindróma viszonylag ritkának tekinthető. Az utóbbi években azonban sokkal több ruminációs esettel találkoztam, mint korábban. Nem világos, hogy az előfordulási arány valóban növekszik-e, vagy az orvosok csak gyakrabban veszik észre az állapotot. Hasonló helyzetek más funkcionális gasztrointesztinális rendellenességeknél is előfordultak; ha az orvosok elkezdik megkérdezni a betegeket a konkrét tünetekről, és alaposan körülnéznek, észreveszik, hogy egyes rendellenességek gyakoribbak, mint azt eredetileg felismerték, különösen mivel nem minden érintett személy jelentkezik orvosnál ellátásért.

G&H Mik a rumináció okai?

NT Ennek az állapotnak az okai ismeretlenek. Úgy tűnik, hogy a böfögési reflex adaptálódik. A ruminációról általában úgy vélik, hogy egy tudattalanul tanult rendellenesség (azaz viselkedési probléma), amely a rekeszizom önkéntes ellazításával jár.

A szindróma gyermekkorban vagy felnőttkorban kezdődhet. Régebben a ruminációról főként fogyatékkal élő, jellemzően értelmi fogyatékos gyermekeknél számoltak be. Mint korábban említettük, a ruminációt felnőtteknél nagyrészt nem ismerték fel egészen a viszonylag közelmúltig, amikor az orvosok elkezdtek gondosabb kórtörténeteket felvenni. Még mindig gyakori tévhit, hogy a rumináció csak teheneknél és mentális retardált gyermekeknél fordul elő.

G&H A betegek diagnosztizálásakor hogyan különböztetik meg a ruminációt más zavaroktól, például a hányási szindrómáktól és a gastrooesophagealis refluxbetegségtől?

NT A ruminációban szenvedő betegeket gyakran félrediagnosztizálják, és gyakran félreértelmezik saját tüneteiket, a tünetek leírása egészen más, mint ami valójában történik. Klasszikusan a ruminációban szenvedő beteg “visszatérő hányással” jelentkezik. Más betegek “regurgitációval” vagy a gastrooesophagealis refluxbetegség címkéjével jelentkeznek. Ha nem kapunk részletes kórtörténetet, az orvos valószínűleg arra fog következtetni, hogy a betegnek gasztroparézise vagy más hányási szindrómája van (pl. evészavar), és olyan diagnosztikai vizsgálatokat és hányás elleni kezeléseket fog felírni, amelyek nem segítenek a betegnek.

Ezért fontos, hogy megkérjük a betegeket, magyarázzák el egy kicsit részletesebben a tüneteiket. Amikor a kérődző betegeket arra kérik, hogy pontosítsák, mit értenek hányás alatt, gyakran azt állítják, hogy az emésztetlen és jó ízű étel vagy folyadék visszajön a szájukba, és vagy kiköpik, vagy újranyelik. A betegek gyakran feltételezik, hogy a hányás a feljövő gyomortartalomra utal. A rumináció klasszikus bemutatásakor azonban ezek a betegek nem tényleges hányást tapasztalnak. A hányáshoz a gyomortartalom erőteljes kilökődésére van szükség; hányáskor a betegek nem tudják az ételt a szájukban tartani, mint a rumináció esetében.

G&H Segítenek-e valamilyen diagnosztikai tesztek a diagnózis felállításában a nehezebb esetekben?

NT A rumináció diagnózisának kulcsa a részletes anamnézis felvétele. Jó anamnézis hiányában nagy az esélye annak, hogy a diagnózis kimarad.

Ebben a betegpopulációban nincsenek értékelhető rutin diagnosztikai tesztek. Oesophagogastroduode-noszkópiát lehet végezni, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy a betegnek nincs-e nyelőcsőgyulladása (ami a betegek egy részhalmazában kimutatható); hasonlóképpen, 24 órás nyelőcső-pH-vizsgálat alkalmazható a kóros savas reflux azonosítására (ami a betegek körülbelül 50%-ánál kimutatható, jellemzően az étkezés utáni első órában, a pH gyors változásával, ami az étel visszanyelését tükrözi). Ezek a tesztek azonban a gastrooesophagealis refluxbetegséget diagnosztizálják, nem a ruminációt, és ezek a betegek nem reagálnak az antireflux terápiára.

A gastroduodenalis manometria ezzel szemben diagnosztikus értékkel bír rumináció esetén, de invazív. A rumináció (magas R-hullámok) a betegek körülbelül 40%-ánál látható a gyomormanometriás felvételeken. Ezt a vizsgálatot azonban nem alkalmazzák rutinszerűen; ez egy speciális vizsgálat, amely csak nagyon kevés központban áll rendelkezésre.

G&H Mennyire hatékony a rumináció kezelése?

NT Mivel a rumináció valószínűleg viselkedéses eredetű, el lehet tanulni, ami a leghatékonyabb módszer a kezelésére. A rekeszizom-visszalégzési tréning megtanítja a pácienseket arra, hogy étkezés közben és után ellazítsák a rekeszizmukat; mivel a rumináció ebben a környezetben nem fordulhat elő, végül kioltódik (nem tanulható). Ez a technika viszonylag könnyen megtanulható és kivitelezhető. Általában egy viselkedéspszichológus segít megtanítani a technikát a betegeknek, akiknek aztán a megfelelő időpontokban, jellemzően az étkezések kezdetétől kell alkalmazniuk. Ez a technika a legtöbb betegnél hatásosnak bizonyult.

G&H Van-e bármilyen szerepe a gyógyszeres vagy endoszkópos terápiáknak a rumináció kezelésében?

NT A farmakológiai terápia tudomásom szerint ezeknek a betegeknek nincs értéke; az antireflux terápiának nincs hatása. A fundoplikáció hatása erre a szindrómára nem egyértelmű, mivel nem vizsgálták.

G&H Okoz-e a rumináció bármilyen maradandó károsodást a nyelőcsőben vagy a gyomorban?

NT Nincs tudomásom arról, hogy ezeknél a betegeknél bármilyen különleges károsodás következne be, kivéve az esetek kisebb részében előforduló nyelőcsőgyulladást, valamint a serdülő betegeknél időnként fellépő súlyvesztést. Természetesen a rumináció kellemetlen lehet, és aggodalomra adhat okot, de kezeltem már olyan betegeket, akik évek óta ebben a szindrómában szenvedtek, és általában úgy tűnik, hogy egyébként teljesen egészségesek.”

G&H Mik a következő lépések ezen a területen?

NT A hangsúlyt az orvosok ruminációval kapcsolatos oktatására és az állapot felismerésének javítására kell helyezni. A rumináció könnyen diagnosztizálható, ha az orvosok tudják, mire kell figyelniük; a diagnózis felállítása néhány egyszerű kérdés feltevésével mindössze néhány percet vesz igénybe. Fontos, hogy a betegeket ne diagnosztizálják félre, mivel a rumináció jó kezelése elérhető.

Még több adatra van szükség. Mint korábban említettük, a kapcsolódó motilitási kérdésekben (azaz manometriás nyomkövetés ezeknél a betegeknél) történt némi munka, de az állapot viszonylagos ritkasága és a betegek összegyűjtésének nehézségei miatt sok megválaszolatlan kérdés maradt. A jövőben ideális lenne nagyszámú ruminációs beteg összegyűjtése, hogy többet tudjunk meg az állapotról. Ilyen típusú kutatásra azonban még nem került sor, és úgy tűnik, a közeljövőben nem is mutatkozik erre irányuló érdeklődés, mivel a rumináció nem keltette fel a finanszírozó szervek vagy akár a gasztroenterológiai közösség figyelmét. Mindazonáltal a klinikai gyakorlat szempontjából nagyon kielégítő, ha a betegek a tüneteik enyhülését tapasztalják.