Rendőrségi brutalitás
POLICE BRUTALITY. A rendőri brutalitás a törvényes rendőri cél eléréséhez ésszerűen szükséges mértéket meghaladó erő alkalmazása. Bár előfordulásának gyakoriságára vonatkozóan nem létezik megbízható mérőszám – nem is beszélve a kronológiai változásokról -, története tagadhatatlanul hosszú. A rendőri brutalitás változó jellege és meghatározása azonban nagyobb politikai, demográfiai és gazdasági változásokat tükröz.
A XIX. században és a XX. század elején a rendőri brutalitás nagy részét hivatalosan szentesítették, és célja a munkásakciók aláásása vagy a munkásosztály szabadidejének ellenőrzése volt. Egyes tudósok azonban azzal érveltek, hogy a helyi rendőrség gyakran szimpatizált a munkásokkal, ami arra kötelezte az iparosokat, hogy állami vagy magánrendőrséget hívjanak az elégedetlenkedő munkások erőszakos megregulázására. Például Pennsylvania állam milíciája, nem pedig a helyi rendőrség tagjai húsz embert öltek meg az 1877-es pittsburghi vasutassztrájk során; 1869 és 1892 között Pinkerton magántisztviselők hetvenhét sztrájk brutális leverésében vettek részt.
A progresszív korszak reformtörekvései a bűnözés ellenőrzésének professzionalizálására paradox módon eltávolították a helyi rendőrséget az általuk szolgált közösségektől, így a visszaélések fontos társadalmi kontrollját erodálták. A helyi rendőrök például több száz embert vertek meg egy 1930-as New York-i munkásgyűlésen, míg a chicagói rendőrség tíz sztrájkolót ölt meg az 1937-es Republic Steel emléknapi mészárlásban. Kevésbé drámai, de ugyanilyen árulkodó, hogy a dallasi rendőrség 1930-ban “gyanú miatt” letartóztatott 8526 ember kevesebb mint öt százalékát vádolta meg hivatalosan.
Az 1917 utáni munkásvándorlási hullámok – a legjelentősebbek a vidéki Délről a városi Északra költöző afroamerikaiak – a rendőri brutalitást faji alapúvá tették, ami a rendőrség és a kisebbségi csoportok közötti konfliktusból eredő zavargások három nagy korszakához vezetett: 1917-1919, 1943 és 1964-1968. között. Mind a polgárjogi mozgalom, mind az azt követő városi zavargások felfedték a rendőrségi professzionalizmus olyan modelljének hibáit, amely szűken a bűnözés elleni küzdelemre összpontosított, miközben figyelmen kívül hagyta a közösségek, különösen a szegény közösségek szükségleteit.
Egyes megfigyelők, arra a megállapításra támaszkodva, hogy a rendőrök faji hovatartozása nincs összefüggésben az erőszak alkalmazására való hajlandósággal, azt állítják, hogy a faji ellenségeskedés önmagában nem magyarázza a rendőrség brutális fellépését. Az ilyen kutatók szerint a brutalitás az “életminőséget biztosító” rendfenntartás álcája alatt a gazdasági elitet szolgálja azáltal, hogy előkészíti a városi dzsentrifikáció útját. A posztindusztriális városi gazdaságok gyorsuló átrendeződése
a pénzügyi, kulturális és high-tech tevékenységek köré nemcsak az alacsonyan képzett (és gyakran kisebbségi) munkások foglalkoztatási kilátásait tizedelte meg, hanem szükségessé tette az elmozdulásukat is, mivel egy új, tudásalapú, professzionális osztály új környékeket keres, ahol játszhat és élhet.
A kezdeti lelkesedés ellenére a civil felülvizsgálati bizottságok – amelyek nem képesek sem vizsgálódni, sem ellenőrizni a minisztériumi politikákat – gyakran csalódást okoztak, így a kritikusok a jogalkotást tekintik az utolsó reménynek.
BIBLIOGRÁFIA
Friedman, Lawrence. Bűnözés és büntetés az amerikai történelemben. New York: Basic Books, 1993.
Garland, David. Az ellenőrzés kultúrája: Crime and Social Order in Contemporary Society. Chicago: University of Chicago Press, 2001.
Websdale, Neil. Policing the Poor: From Slave Plantation to Public Housing. Boston: Northeastern University Press, 2001.
Gregory FritzUmbach