“Rip’s Authentic Texas Chili”

Apa, Rip, imádott főzni (és embereket etetni). És imádta a chilit. De nem azt, amit Clevelandben kapni lehetett.

A 70-es évek Clevelandjében a chili darált marhahúst és vesebabot jelentett valamilyen paradicsomszószban, amit gyakran chili con carne néven emlegettek. Ami aláhúzza azt, hogy a hetvenes évek Clevelandjében nem igazán tudtuk, mi a faszt csinálunk (de ki tudta igazán a hetvenes években?). Ne feledjük azt sem, hogy államunk déli részén az egyik étterem pitefűszereket tett a chilibe, és a szart spagettire öntötték!)

Szintén egy probléma: a hetvenes évek végén nem voltak végtelen receptek a neten, sőt, még végleges források sem az ételek variációiról, így az ő dolga volt.”

Apa az igazit akarta. Nem szerette a babot (én sem, a chiliben), és örömmel fedezte fel, hogy a chili, amit Texasban készítettek, jellemzően egyáltalán nem tartalmazott babot, és nem volt benne paradicsom. Így hát megalkotta a saját verzióját, ami lényegében marhapörkölt volt, marhahúslevessel és chiliporral. És ez a maga egyszerűségében inspiráló volt.

Soha nem jutott volna eszébe, hogy marhahúslevest készítsen – akkoriban elképzelhetetlen volt, mi is volt az egyáltalán? És nem volt szárított chili sem, amiből igazi chiliport lehetett volna készíteni. De nem volt ott az autentikussági rendőrség sem, amelyik azt mondta volna neki, hogy menjen haza, mert a chili nem volt igazán autentikus. (Arról, hogy mit is jelent valójában az “autenticitás”, Krishnendu Rayt hallgathatja meg a “From Scratch” című podcastomban, az első epizód itt az első évadban.)

Az eredeti recept alapján, amit egy 3×5-ös kártyára gépelt, egy mesés (IMO) chilit készítettem, ami nagyon keresett a környékünkön. Amit “Rip’s Texas Chili Authentic by way of Cleveland”-nek fogok hívni.

A kulcs itt is az, mint minden erősen fűszerezett pörköltnél, hogy ne féljünk a fűszerektől. Én Ranch Gordo gyilkos chiliporát használom. De arra biztatlak, hogy készítsd el a saját chiliporodat a boltban kapható szárított chiliből. Én mindig teszek bele anchót, szárított chilipaprikát, guajillót, arbolt és bármi mást, ami éppen kapható. Rengeteg köményt és koriandert is teszek bele (a legjobb pirítva és őrölve, de ez a te köreidtől függ).

Fele marhahúslevest (vagy jobb esetben borjúhúslevest, ha készítesz) és egy doboz egész hámozott paradicsomot használok. Igen! Paradicsomot! (És őszintén szólva, világjárványban vagyunk, szóval használj vizet, ha csak az van; a víz a szövetségesed; csak dobj bele egy kis sárgarépát, zellert és még több hagymát – attól még finom lesz.)

A készítése nem is lehetne egyszerűbb. A kockára vágott marhahúst megpirítom, hogy megdermedjen a fehérje (nyugodtan lisztezheted és barníthatod, ha van rá időd, és szereted a forró zsírral találkozó lisztes hús illatát). Egy nagy kockára vágott hagymát kevés olajon sóval megpirítok, majd ebben az olajban megpárolom a fűszereket, hozzáadom a többi hozzávalót, és egy-két órán át párolom. Én itt beurre maniéval (négyes/vaj) sűrítettem be, de liszt helyett használhatsz iszapot, vagy még jobb, ha masa harinát. Vagy egyáltalán nem is sűríthetjük.

A chilit rizzsel, sajttal, tejföllel, mogyoróhagymával, néhány olajban feketére és ropogósra sütött piros csilivel és bármi mással tálalom (a friss szeletelt csili remek, ha van). Ez egy nagyszerű étel csoportoknak, különösen olyan csoportoknak, akik karanténba vonulnak és filmeket és kártyajátékokat néznek.

Hiányzol, apa. Fiam, mit csináltál ezekben az időkben? Hát értelmet, azt igen. Mint mindig. Mindig a tiéd.