Rockfesztivál
Monterey, Woodstock és azon túl
Az 1967-es Monterey Pop Festival, amelyet a Monterey Jazz Festival helyszínén tartották, volt az első nagy rockfesztivál, de a logisztika, a költségek és a kereskedelmi kudarc elriasztotta a többi amerikai szervezőt a hasonló rendezvényektől, amíg a Woodstock Music and Art Fair, amelyet 1969-ben a New York-i Bethelben tartottak, nem vált prototípussá. Woodstockhoz hasonlóan az ezt követő fesztiválok közül sok kereskedelmi katasztrófa volt, ami megakadályozta, hogy bármelyik rockfesztivál olyan éves eseménnyé váljon, mint a jazzfesztiválok, és a Rolling Stones 1969-es szerencsétlen koncertje a kaliforniai Livermore-ban található Altamont Speedway-en (ahol több embert megvertek, egy embert pedig halálra késeltek) semmit sem javított a hírnevükön. Egy másik gátló tényező a költségek voltak: mivel a szervezők sok zenekart nem fizettek ki, a legtöbb olyan zenekar, amely egy fesztivál fő attrakciója lett volna, kiárazta magát a piacról. Csak egy olyan megbízható promóter, mint Graham, aki 1973-ban bemutatta a Watkins Glen (New York) fesztivált, tudott nagy neveket vonzani. Valójában Graham volt az, aki az 1970-es évek közepén az oaklandi (Kalifornia) Coliseumban rendezett “Day on the Green” sorozatával megtalálta a rockfesztiválok legjobban működő receptjét; a fesztivált egy zárt területen tartották, ami lehetővé tette a promóter számára, hogy minimalizálja a kapuk összeomlását és az alkohol és kábítószer engedély nélküli árusítását.
A Woodstock utáni fesztiválok közül talán az 1969-70-es atlantai (Georgia állam) popfesztivál volt a legfontosabb a rocktörténelem számára; az alsó kategóriát helyi együttesekkel töltötte meg, és ezzel felélénkítette a hetvenes évek déli rockmozgalmát. A rockfesztiválok az Egyesült Államokban 1975 után elapadtak, majd 1991-ben Perry Farrell, a Jane’s Addiction alternatív rockegyüttes vezetője újjáélesztette őket, aki a “Day on the Green” koncepción alapuló, nagyon sikeres formulát dolgozott ki. Farrell turnézó Lollapalooza rendezvénye arra törekedett, hogy a nagy- és kisszínpadi előadásokat politikai és kulturális információs standokkal vegyítő underground zenét hozzon el Közép-Amerikába. A Lollapalooza programjában jellemzően a hip-hop, a punk, a ska és a shoegazer műfajok képviseltették magukat, bár a headliner helyet általában egy olyan alternatív vagy hard rock zenekarnak tartották fenn, amely valamilyen szintű mainstream sikert ért el. Sarah McLachlan kanadai énekes-dalszerzőnő elindította a Lilith Fair nevű, csak nőkből álló fesztivált, amely a Lollapalooza modelljét követte, Ozzy Osbourne pedig a heavy metal művészeket gyűjtötte össze az Ozzfest zászlaja alatt.
A Woodstock 1994-ben és 1999-ben két jubileumi koncertet ihletett, de egyiket sem lehetett volna összetéveszteni az 1969-es generációmeghatározó eseménnyel. Míg az 1994-es fesztivál klasszikus és kortárs rockzenei előadókat kínált az eredeti woodstocki helyszín közelében, addig az 1999-es eseményt alig több mint a neve kötötte az eredetihez. A New York állambeli Rome-ban, egy használaton kívüli légierő-bázisra áthelyezett Woodstock ’99-ben nem szerepeltek az 1969-ben fellépő együttesek, és a zenei eredményeket beárnyékolta a gyújtogatás és a törvénytelenség hulláma, amely a rendezvény utolsó éjszakáján végigsöpört. Mindezek ellenére a Woodstock ’99, amelyen több mint 200 000 ember vett részt, bebizonyította, hogy a rajongók hajlandóak nagy távolságokat is megtenni azért, hogy fesztiválkörnyezetben élvezhessék a zenét. A szervezők megragadták ezt a tudást, és a “célállomás fesztivál” az észak-amerikai koncertszínpad szerves részévé vált.