Shiʿi

Korai fejlődés

A szunniták és a shiʿah közötti szakadás eredete a Mohamed próféta halálát követő eseményekben keresendő. Mohamedet Isten küldöttjének tekintették, aki a Kr. e. 7. század elején kezdte el hirdetni az araboknak a Koránt, az iszlám szent írását. A 620-as években Mohamedet és követőit elűzték szülővárosából, Mekkából, és Medinában telepedtek le. Körülbelül egy évtizeddel később, amikor nagy sereggel megjelent Mekkában, a mekkaiak átadták neki a várost. 632-ben a próféta megbetegedett és meghalt. Mohamed Isten küldöttjeként betöltött szerepe volt politikai és katonai hatalmának alapja.

A legkorábbi források egyetértenek abban, hogy Mohamed a halálos ágyán hivatalosan nem jelölt ki utódot, és nem hozott nyilvánosságra utódlási tervet sem. Az umma (muszlim közösség) egyes tagjai úgy vélték, hogy Isten szándéka szerint ez a szellemi kapcsolat és az ehhez kapcsolódó politikai és katonai hatalom Mohamed családján keresztül folytatódik. Ezért úgy vélték, hogy ʿAlī ibn Abī Ṭālibnak – a Próféta unokatestvérének és vejének – kellett volna a Próféta közvetlen utódjának lennie, majd ezt követően ʿAlī családtagjainak. Mások azonban azt állították, hogy Mohamed halálával megszűnt a kapcsolat Isten és az emberiség között, és a közösségnek magának kell a saját útját járnia.

A Próféta halálakor az umma egyes tagjai – akik akkor azokból álltak, akik vele együtt Mekkából Medinába mentek, és azokból a medinaiakból, akik később áttértek az iszlámra – összeültek, és Abū Bakrt választották Mohamed utódjává (khalīfah, azaz kalifa). Abū Bakr pedig ʿUmar ibn al-Khaṭṭṭābot jelölte utódjául. Miután ʿUmar 644-ben Medinában meggyilkolták, ʿUthmān ibn ʿAffān lett a harmadik kalifa. Korrupció vádjai közepette ʿUthmānt magát is megölték, 656-ban. Halála után a korábbi mekkai, majd medinai muszlimok, valamint az ekkor már meglehetősen nagy muszlim birodalom kulcsfontosságú tartományainak muszlim küldöttségei kérték ʿAlīt, hogy legyen a negyedik kalifa. Ő elfogadta, és a mai Irakban található Kūfahot tette meg fővárosává.

Az ʿAlī vezetésével szemben hamarosan ellenállás támadt ʿUthmān klánja, az Omajjádok, valamint mások részéről, akik dühösek voltak arra, hogy ʿAlī nem üldözte ʿUthmān gyilkosait. 656-ban ʿAlī kihívóinak egy csoportját, amelyet Mohamed harmadik felesége, ʿĀʾishah vezetett, ʿAlī és a kūfahi erők legyőzték a tevei csatában. Muʿāwiyah ibn Abī Sufyān, egy Omajjád és Szíria kormányzója megtagadta, hogy hűséget fogadjon ʿAlīnak.

657-ben, a Ṣiffīn-i csatában ʿAlī megegyezett Muʿāwiyah-val a döntőbíráskodásban, gyakorlatilag engedve a muszlim közösség egyedüli vezetőjének igényét. Egy újabb találkozó 659-ben a kalifátus megosztottságához vezetett: egyes, különösen szíriai elemek Muʿāwiyah mellett foglaltak állást, míg mások, különösen az irakiak, ʿAlīt támogatták. ʿAlī hajlandósága arra, hogy tárgyaljon a státuszáról, ellenérzéseket keltett hívei körében, és ʿAlī követőiből való kiválásuk (khurūj) miatt egy renegát mozgalom jött létre, amelyet khārijitáknak neveztek el. 661-ben e mozgalom egyik tagja megtámadta ʿAlīt, aki két nappal később meghalt. Muʿāwiyah-t ekkor ismerték el kalifának, még azokban a régiókban is, amelyek korábban ʿAlīt támogatták.

A shīʿah kifejezés maga “pártot” vagy “frakciót” jelent, és a kifejezés először azokkal kapcsolatban jelenik meg, akik követték ʿAlīt azokban a háborúkban, amelyeket kalifaként vívott az Omajjádok ellen.

Ezekben az években a Próféta családja (Ahl al-Bájt) továbbra is az alternatív vezetésre irányuló figyelem középpontjában állt azok körében az ummán belül, akik felháborodtak az Omajjádok uralmának számos aspektusa miatt. Az egyik ilyen szempont például az irániak, törökök, egyiptomiak, indiaiak, arámiak és más nem arabok közül származó, az iszlámra áttért nem arabok (úgynevezett mawālī) befogadása volt. A mawālīknak még áttérésük után is meg kellett fizetniük a nem muszlimoktól megkövetelt fej- vagy “közteher” (dzsizja) adót. Magasabb földadót (kharāj) is fizettek. A mawālī-k száma a birodalom terjeszkedésével nőtt, és sokan telepedtek le Irakban, különösen Kūfahban. A Dél-Arábiából származó törzsi elemek – ahol az iszlám előtt a dinasztián alapuló királyi örökösödés volt általános – szintén szimpatizáltak azzal az elképzeléssel, hogy a próféta családjának továbbra is különleges szerepet kell játszania az umma életében.

Sőt, maga a Korán, amelyet csak ʿUthmān uralkodása alatt gyűjtöttek össze és állítottak össze, tartalmazott utalásokat az Isten által korábban küldött próféták családjainak különleges helyére. Az Ahl al-Bayt kifejezés, amely különösen Mohamed családjára utal, például a Qurʾān 33:33-ban fordul elő. A prófétának tulajdonított különböző hiteles kijelentésekben (hadíszokban) maga Mohamed beszélt ʿAlī különleges szerepéről a közösség életében. A próféta kijelentéseinek egyes szunnita gyűjteményekben szerepel az a beszámoló, amely szerint Mohamed kijelentette, hogy “két értékes dolgot” (thaqalayn) hagy hátra, amelyek követése esetén nem maradnak hibák: az első maga a Qurʾān, a második pedig az Ahl al-Bayt. A síita források azt is állítják, hogy a Próféta 632-ben Ghadīr Khummban ʿAlīt jelölte meg utódjának, amikor azt mondta: “Aki engem a mawlājává fogad, annak ʿAlī lesz a mawlāja”. A mawlā pontos jelentése ebben a mondásban – és hogy vezetői szerepre utal-e – továbbra is vita tárgyát képezi.

Az ʿAlī halálakor néhány támogatója ezért a Próféta lányán, Fāṭimahon keresztül ʿAlī két fiára ruházta át hűségét. Fia, Ḥasan felhagyott a saját kalifátusának előmozdítására irányuló törekvésekkel. Muʿāwiyah 680 áprilisában/májusában bekövetkezett halála után ʿAlī kisebbik fia, Ḥusayn megtagadta, hogy hűséget fogadjon Muʿāwiyah fiának és utódjának, Yazīdnak. Az apja fővárosában, Kūfahban lévő támogatói kérésére Ḥusayn elhagyta Arábiát, és abba a városba ment. Ennek ellenére a kufaiak nem álltak Ḥusayn mellé, amikor ő és kis csapatnyi követője a városhoz közeledett. A Próféta unokáját és kíséretének nagy részét 680 októberében az Omajjádok erői megölték a ma szintén Irakban található Kerbalánál.

Ḥusayn halálát követően Kūfah egy sor Omajjád-ellenes síita felkelés tanúja volt. 685-ben al-Mukhtār ibn Abī ʿUbayd al-Thaqafī, ʿAlī egyik kormányzójának unokaöccse felkelt, hogy Muḥammad ibn al-Ḥanafiyyah-ʿAlī egyetlen, egy későbbi feleségétől született fiát kikiáltsa, Khawlah bint Jaʿfar al-Ḥanafiyyah-t imámnak (szellemi és politikai vezetőnek) és a mahdīnak nevezett messiási alaknak. Al-Mukhtār Ibn al-Ḥanafiyyah mahdīként való azonosítása a kifejezés első messiási kontextusban történő használata. Néhány kezdeti győzelem után al-Mukhtār felkelését 687-ben leverték. Ibn al-Ḥanafiyyah maga 700-01-ben halt meg. Egyesek azonban azt állították, hogy nem halt meg, hanem okkultációban (ghaybah) volt – vagyis élt, de a közösség számára nem volt látható.

Umayyad-ellenes mozgalmak: a Zaydi Shiʿah és a ʿAbbāsids

Mawālī és dél-arábiai törzsi elemek Muḥammad támogatói közé tartoztak, de támogatták a későbbi, a próféta családjára összpontosító felkelések sorozatát is, amelyek a régióban a 8. századig tartottak.

Egyik ilyen felkelést Zayd ibn ʿAlī, ʿAlī dédunokájának, Muḥammad al-Bāqirnak ʿAlī fia, Ḥusayn féltestvére vezette. 740-ben a kufán elemek által bátorítva Zayd fellázadt az Omajjádok ellen, azon az elven, hogy az imám csak akkor tarthat igényt a vezetésre, ha nyíltan imámnak nyilvánítja magát. Zayd elesett a csatában, de fia, Yaḥyā Északkelet-Iránba menekült. Később elfogták és szabadon engedték, de 743-ban megölték, miután újabb Omajjád-ellenes felkelést indított Heratban. A zaydik ma is élnek, főként Jemenben, és a három ma is létező síita csoport közül a harmadik legnagyobbak a twelver és az ismāʿīliyyah szekta után.

Egy másik mozgalom, a ʿAbbāszidok 718 körül propagandakampányt indítottak, amely kihasználta azokat az áramlatokat, amelyek az Omajjádokat a Próféta családjával kívánták felváltani. A középpontjában azonban nem ʿAlī családja, hanem ʿAbbās ibn ʿAbd al-Muṭṭṭalib, a Próféta nagybátyja állt. A mawālī és ʿAlī családjának támogatói nagy támogatásával a ʿAbbāidáknak 750-ben sikerült elűzniük az Omajjádokat. A ʿAbbāsid-dinasztia folytatta a mawālī felhatalmazását, de elhagyta ʿAlī családjának lojálisait, akiknek ideológiai beállítottsága megkérdőjelezhette a dinasztia legitimitását. Így, bár a ʿAbbāsid mozgalom kezdetben izgatta a síita érzelmeket, végül elutasította és elnyomta a frakciót. A remény felcsillanása után a síiták egy része újra megerősítette azt a felfogást, hogy az umma vezetése csakis ʿAlī családjának egy bizonyos tagjára hárulhat.