Social Security Disability Insurance (Title II of Social Security Act)
A szociális biztonsági rokkantsági biztosítás (SSDI) egy szövetségi program, amely készpénzfizetést biztosít a 65 év alattiaknak, akik elegendő “munkakreditet” szereztek a szövetségi biztosítási járulékok (FICA) befizetésével, és megfelelnek a “fogyatékos” meghatározásnak. Becslések szerint 11 millió ember részesül SSDI-ben, az átlagos juttatás havi 1000 dollár. Az ellátás összege a munkavállaló kereseti előzményeitől függ, és az ellátás megkezdése előtt 5 hónapos várakozási idő áll fenn. A rokkant munkavállalók házastársai és eltartott gyermekei részleges ellátásra jogosultak. Az SSDI kétéves folyósítása után a rokkant személy jogosulttá válik a Medicare ellátásra.
Szabályozás története
A társadalombiztosítási rokkantsági biztosítás (SSDI) az 1956. évi társadalombiztosítási törvénymódosítások alapján vált törvényessé. Ezt megelőzően a jogalkotók sok éven át vitatták a rokkantság fogalmát, és azt, hogy a pénzbeli ellátások visszatartják-e az egyéneket attól, hogy a munkaerőpiacon maradjanak. A kezdeti elfogadás biztosítása érdekében a politikai döntéshozók megállapodtak abban, hogy az ellátásokat az 50-64 évesekre korlátozzák.
A törvényhozók 1958 és 1972 között a társadalombiztosítási alap többletére alapozva megerősítették az SSDI-programot. Az SSDI-ellátásokat megnövelték, és a jogosultak körét kiterjesztették az 50 év alatti munkavállalókra és az özvegyekre/özvegyekre. A rokkantság fogalmát pontosították, hogy a munkavállaló ne csak a korábbi munkáját ne tudja ellátni, hanem a nemzetgazdaságban semmilyen munkát ne tudjon végezni (figyelembe véve az életkort, az iskolai végzettséget és a tapasztalatot). Az 1970-es évek közepére azonban a programnak kihívást jelentett a kedvezményezettek számának a vártnál nagyobb mértékű növekedése és a megélhetési költségek emelkedése.
A Szenátus Pénzügyi Bizottságának 1979-es jelentése a rokkantsági jogszabályokról több aggályt is feltárt, amelyeket az 1980-as társadalombiztosítási módosítások orvosoltak. Ezek közé tartozott a munkavállalás ösztönzésének megteremtése, a rokkantsági megállapítási eljárások egységesebbé tétele az államokon belül és az államok között, valamint a megállapítási felülvizsgálatok elvégzése. Az 1980-as években magánszemélyek, államok és a közigazgatási bírákat képviselő szervezetek pert indítottak a megterhelőnek ítélt kérelmezési és felülvizsgálati folyamat miatt. A társadalombiztosítási rokkantsági ellátások reformjáról szóló 1984. évi törvény (Social Security Disability Benefits Reform Act of 1984) a potenciális kedvezményezettek védelmére és a társadalombiztosítási hivatal által alkalmazott politikák és eljárások egységesítésére törekedett. A jogszabály arra is kötelezte az SSA-t, hogy vizsgálja felül a károsodások listáján szereplő “Mentális zavarok” kategória kritériumait.
Az 1990-es évek a programban a gyors növekedés újabb időszakát hozták, ami az alkoholizmusban és kábítószerrel való visszaélésben szenvedő személyek ellátásának korlátozásához vezetett. A kongresszus a foglalkoztatás ösztönzésének átfogóbb megközelítése mellett döntött az 1999. évi Ticket to Work and Work Incentives improvement Act of 1999 (Public Law 106-70) révén.
Fenntarthatóság
A 2015. évi kétpárti költségvetési törvény biztosította, hogy az SSDI- és SSI-programok 2022-ig fenn tudják tartani az ellátásokat. A jogszabály elfogadásakor a Kongresszus a költségmegtakarítások vizsgálatára szólított fel.