Solipszizmus

I. Definíció

A szolipszizmus az a meggyőződés, hogy nincs semmi a saját elmén kívül. Furcsa nézet, amelyet nagyon kevesen képviseltek komolyan, de meglepően nehéz megcáfolni, ezért egyfajta ragadós probléma a nyugati filozófia történetében. A szolipszizmus megértése lehetővé teszi, hogy megértsük a filozófia egyik központi problémáját: az én és a világ közötti határokat.

A pszichológusok szerint mindannyian szolipszistaként kezdjük az életünket. Születése pillanatában a csecsemő alig érzékeli a környezetét, így észlelései teljesen belsőek. A nagyon fiatal csecsemők talán nem is képesek különbséget tenni a saját testük és a külső tárgyak között. Ahogy nőnek, a csecsemők megtanulják a saját testük határait, és lassan kialakul bennük a külvilág érzékelése.

Még ekkor is vannak azonban furcsaságok – például bizonyára láttál már szülőket “kukucskálós” játékot játszani a csecsemőkkel. Miért olyan szórakoztató ez az egyszerű játék a babák számára? A válasz az, hogy a csecsemőkből hiányzik az, amit a pszichológusok “tárgyállandóságnak” neveznek, vagyis azt hiszik, hogy csak a közvetlen látómezőjükben lévő dolgok léteznek; ha valami elrejtőzik, a baba azt hiszi, hogy megszűnt létezni. Mint látni fogjuk, a filozófiai szolipszizmusnak van néhány meglepő közös vonása a csecsemők gondolkodásával.

II. A szolipszizmus fajtái

A szolipszizmus a filozófia mindhárom fő ágában létezik:

Episztemológiai szolipszizmus:

A tudásfilozófiában (episztemológia) a szolipszizmus az az elképzelés, hogy a saját elménken kívül semmit sem tudhatunk. A szolipszisták azt állítják, hogy az egyetlen igaz tudás az, amit saját belső gondolkodásunkról tudunk. Minden más bizonytalan és megbízhatatlan. Ez a szolipszizmus legelterjedtebb formája. Alternatívaként az episztemológiai szolipszizmus azt is jelentheti, hogy az univerzumban te vagy az egyetlen lény, aki képes a tudásra (lásd az utolsó fejezetet), ami egy kissé eltérő álláspont.

Etikai szolipszizmus

A szolipszizmus az etikában az az elképzelés, hogy erkölcsileg csak az én számít. Az erkölcsi döntés bármely helyzetben az, hogy azt tedd, amit a magad számára a legjobbnak gondolsz, tekintet nélkül másokra. Szinte senki sem védi közvetlenül az etikai szolipszizmust, de néhány filozófus olyan elképzelések mellett érvel, amelyek (kritikusaik szemében) az etikai szolipszizmushoz vezethetnek. Tehát kritizálhatsz valakit azzal, hogy etikai szolipszizmussal vádolod, de kevesen fogadnák el ezt a címkét önként.

Metafizikai szolipszizmus

A metafizikában, vagyis a valóság filozófiájában a szolipszizmus az az elképzelés, hogy csak az én létezik. A szolipszizmus szerint én vagyok az egyetlen valóságos dolog az univerzumban, és minden, amit magamon kívül látok, illúzió. Ebből következik, hogy a szolipszizmus más formái is igazak – ha én vagyok az egyetlen létező dolog, akkor nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen, ami etikailag számít, és az egyetlen, ami megismerhető.

III. Szolipszizmus vs. nihilizmus

Az emberek gyakran összekeverik a szolipszizmust a nihilizmussal, pedig valójában egészen más filozófiákról van szó. Amikor az emberek azt mondják, hogy “nihilista”, gyakran “morális szolipszistára” gondolnak. A nihilizmus azonban egy lépéssel továbbmegy a szolipszizmusnál: a szolipszizmus számára csak az én számít; a nihilizmus számára még az én sem számít. A nihilizmus az a nézet, hogy abszolút semmi sem számít.

Mindegy, hogy igaz-e vagy sem, a nihilizmusban szinte lehetetlen következetesen hinni. Ha valóban nihilista lennél, soha nem mozdulnál ki az ágyból – még csak meg sem fordulnál az ágyban, hogy kényelmesebbé tedd magad. Amint kényelmesebb helyzetbe mozdítod a tested, elárulod, hogy legalább egy dolog számít neked: kényelmesebbnek lenni. Amint eszel valamit, vagy kinyitod a szádat, hogy beszélj, ismét elárulod, hogy valami számít neked.

Ezzel persze nem jutunk messzire. Csak a szolipszizmusig visz, és a legtöbb ember szeretne túllépni mind a nihilizmuson, mind a szolipszizmuson. Azt azonban megmutatja, hogy szinte minden “nihilista” valójában szolipszista, és egyáltalán nem nihilista.

IV. Idézetek a szolipszizmusról

IDézet 1

“A mai negyven év alattiaknak különböző borzalmaik vannak, amelyek közül kiemelkedik az anómia és a szolipszizmus, valamint egy sajátosan amerikai magány: a kilátás, hogy úgy halsz meg, hogy egyszer sem szerettél semmit jobban, mint önmagadat”. (David Foster Wallace)

David Foster Wallace neves társadalomkritikus és regényíró volt, aki a kilencvenes évek amerikai kultúrájáról írt. Wallace megfigyelte, hogy a kultúra szolipszizmusba süllyedt: mindenki csak arra törekszik, hogy gazdagságot és biztonságot halmozzon fel magának, tekintet nélkül a magasabb elvekre vagy a nagyobb értelem keresésére. Azt állította, hogy a fiatalabb generáció lázad ez ellen a szolipszizmus ellen azzal, hogy felkarolta az ellenkulturális zenét és művészetet, ahogyan azt szüleik tették az 1960-as években.

IDézet 2

“Mindenki csak a saját tükörképét látja a gondolatok tükrében”. (Marty Rubin)

Ezzel az idézettel Marty Rubin regényíró egyfajta episztemológiai szolipszizmust fejez ki. Meglátása szerint sosem szabadulhatunk meg teljesen az egyéni perspektíva torzításaitól és korlátaitól, így tudásunk mindig némileg szolipszista, bármennyire is igyekszünk objektíven érzékelni a világot.”

V. A szolipszizmus története és jelentősége

A szolipszizmus első feljegyzett példája Gorgiastól, egy görög filozófustól származik, aki körülbelül Szókratésszel egy időben élt. Gorgiasz állítólag három állításra alapozta filozófiáját:

1. Nem létezik semmi
2. Még ha valami létezik is, nem tudhatunk róla semmit
3. Még ha tudnánk is valamit, nem tudjuk közölni tudásunkat.

Mindegyik a szolipszizmus különböző formája – Gorgiasz érvelése tehát olyan, mint egy orosz fészekbaba, ahol a szolipszizmus minden rétege tartalmaz egy másikat. Az érvet azonban valószínűleg más filozófusok akkoriban nem vették túl komolyan. Gorgiast szofistának tartották, vagyis olyasvalakinek, akit arra képeztek ki, hogy elegáns, vonzó érveket fogalmazzon meg, de arra ne figyeljen, hogy azok igazak-e vagy sem.

Mint azt eddig leírtuk, a szolipszizmus a nyugati filozófia sajátos vonása. Számos indiai és kínai filozófia/vallás azonban olyan felfogással rendelkezik az énről, amely hasonlónak tűnhet a szolipszizmushoz. A zen buddhizmus például azt tanítja, hogy nincs határ az én és a világ között; a zen meditáció célja, hogy elfelejtsük az “én” és minden más közötti különbséget. Első pillantásra ez szolipszizmusnak tűnhet, de valójában az ellenkezője. Míg a szolipszizmus a világegyetemet az egyéni elmére redukálja, addig a zen meditáció feloldja az elmét a világegyetemben. Más szóval, a szolipszizmus megkérdőjelezi mindennek az énen kívüli létezését; a zen megkérdőjelezi az én létezését.

VI. Szolipszizmus a populáris kultúrában

Példa 1

A Saturday Morning Breakfast Cereal című webcomicban van egy képregény a csecsemők által megtapasztalt szolipszizmusról. A képregényben egy csecsemő lebeg a semmi tengerében, ahol az egész valóság eltűnt. Kiderül, hogy a baba apja csak kukucskál, ami miatt a baba azt hiszi, hogy semmi sem létezik (a “tárgyállandóság” hiánya miatt).

Példa 2

“Szerintem, ha igazán elgondolkodnál rajta, úgy döntenél, hogy egy másik hegytetőre építed az otthonodat.”
“És…miért tennék ilyet?”
“
“Mert…mélyen legbelül, azt hiszem, rájössz, hogy egy egész falut kényszerítesz ki az otthonából, csak miattad.”
“És ez…rossz?”

(Kuzco és Pacha, The Emperor’s New Groove)

A The Emperor’s New Groove elején Kuzco császár a lehető legönzőbb ember, akit csak el lehet képzelni. Ebben a szóváltásban bebizonyítja, hogy valójában erkölcsi szolipszista – nemcsak hogy ki akarja kényszeríteni a falusiakat az otthonukból, de nem is lát semmi rosszat ebben a fajta viselkedésben. Kuzco nézőpontja nyilvánvalóan nincs alátámasztva semmiféle filozófiai érveléssel, de hasonlít a szolipszizmus filozófiájára.

VII. Viták

A más elmék problémája

Honnan tudjuk, hogy más embereknek van elméjük? Vagyis honnan tudod, hogy nekik ugyanúgy vannak tudatos élményeik, érzéseik stb. mint neked? Mi lenne, ha körülötted mindenki egyfajta biológiai robot lenne, amely azonos egy tudatos emberi lénnyel, de hiányzik belőle a tudatos tudatosság? Az ilyen lények ugyanúgy viselkednének, mint a tudatos emberek, és nem lehetne bizonyítani, hogy vannak-e érzéseik és tudatuk vagy sem.

A filozófiában ezt “más elmék problémájának” nevezik. Eddig senki sem talált ki olyan módszert, amellyel bebizonyítható lenne, hogy más emberek belső tudattal rendelkeznek. A filozófusok azonban megosztottak abban, hogy ez pontosan mit is jelent. Egyesek szerint ez azt sugallja, hogy a szolipszizmus valamilyen formájának igaznak kell lennie. Ha nem tudjuk bizonyítani, hogy más embereknek van tudatuk, akkor nem tudhatjuk, hogy van. Ez azt sugallná, hogy te vagy az egyetlen lény az univerzumban, aki képes a tudásra!

Ezzel a nézettel szemben számos válasz létezik, de kettő különösen meggyőző: először is, mondhatnánk, hogy a tudat megfigyelhető. Egyes filozófusok és neurobiológusok azzal érvelnek, hogy előbb-utóbb meg fogjuk érteni azt a biológiai mechanizmust, amely a tudatot létrehozza, és így végül képesek leszünk letapogatni az agyat, és bebizonyítani, hogy az illetőnek tudatos élményei vannak.

Alternatívaként egy pragmatikusabb érvet hozhatsz fel más elmék létezése mellett. Ha a gyakorlati életben nincs jelentősége, akkor a pragmatizmus filozófiája szerint egyáltalán nincs jelentősége. A pragmatikus érvelés tehát alapvetően így hangzik: Az érvelés kedvéért tegyük fel, hogy más embereknek nincs tudatos elméjük. Változtat ez a viselkedéseden? Másképp fogod élni az életed? Egy pragmatista azt mondaná, hogy “nem” – más elmék jelenléte vagy hiánya nem változtat a viselkedésünkön mindaddig, amíg a körülöttünk lévő más lények úgy viselkednek, mintha lenne tudatuk.