Spine Surgeon Investigates Low-level Laser Therapy
Szerkesztői megjegyzés: Ez az első része egy kétrészes sorozatnak, amely az alacsony szintű lézerterápia alkalmazásáról szól a mozgásszervi fájdalom esetén. A második rész online is elérhető, és az AAOS Now októberi számában jelenik meg.
Júliusban az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (FDA) engedélyezte az Erchonia FX 635, egy alacsony szintű lézerterápiás (LLLT) készülék használatát “egész testre kiterjedő” fájdalom esetén. Gerincsebészként tisztában voltam azzal, hogy ezt a technikát néhány krónikus derékfájós betegnél alkalmazzák, de mindig is szkeptikus voltam a lézerrel és a diffúz fájdalommal kapcsolatos állításokkal kapcsolatban. Az igazság: nem sokat tudtam róla. Tekintettel a szélesebb körű alkalmazás valószínűségére, utánanéztem az LLLT-nek.
Lézeres alapozó
Az LLLT-ről számos jó, alapvető alapozó létezik, köztük a Cotler és munkatársai által készített áttekintés, valamint számos weboldal. Az iparági webhely és a lézerforgalmazó ColdLasers.org kiváló gyakorlati és taxonómiai információkat kínál az LLLT-ről. Megjegyzi, hogy a lézerek ára 2000 és 15 000 dollár között mozog, és számos gyártó forgalmaz különböző készülékeket. A National Institutes of Health’s ClinicalTrials.gov weboldalán szép összefoglaló található a közelmúltbeli FDA jóváhagyás mögött álló technológiáról.
Cotler és munkatársai ismertetik az LLLT történetét egészen az 1903-as orvosi Nobel-díjig, amelyet Dr. Niels Finsen kapott a koncentrált fénysugárzást a lupus vulgarisban alkalmazó munkájáért. A lézereket először Gordon Gould írta le, és Theodore Maiman építette meg 1960 körül. (A szerkesztő megjegyzése: A találmány évtizedekig ellentmondásos maradt; a szüleim Gould úr barátai voltak). Az 1960-as évek végére a lézerek első orvosi felhasználását a “lézeres biostimuláció” kifejezéssel írták le. Ma a fotobiomoduláció (PBM) kifejezést használják. Egyes szerzők a LED-terápiákat is ide sorolják; mások ragaszkodnak ahhoz, hogy csak a lézerek, mivel keskeny hullámhosszt kínálnak, a szükséges hatást érik el.
A LaserSafetyFacts.com beszámol arról, hogy a készülékeket teljesítményük és így az általuk jelentett kockázatok alapján osztályozzák. Az oldalon kiváló táblázatok tárgyalják a kezelést és a veszélyeket, valamint példákat találunk az egyes osztályokba tartozó eszközökre. Az I. osztályú lézerek, például a CD-lejátszókban találhatóak, nem jelentenek jelentős kockázatot. A II. osztályú eszközök, mint például számos lézerpointer, kevesebb mint 1 milliwatt (mW) energiát bocsátanak ki, és általában biztonságosnak tekinthetők, kivéve, ha közvetlenül a szembe irányítják őket. A legtöbb LLLT-készülék III. osztályú, és akár 500 mW energiát is kibocsát. A széles teljesítménytartomány a potenciális kockázatok hasonlóan széles skáláját vonja maga után. A IV. osztályú készülékek, amelyeket néha “forró lézereknek” is neveznek, 500 mW-nál többet bocsátanak ki, és műtéteknél használják őket a szövetek kiégetésére. Az ilyen készülékek közvetlen és visszavert sugárzásuk miatt egyaránt veszélyt jelentenek a szemre és a bőrre.
Az LLLT relatív biztonságához tartozik az is, hogy nincs kollimáció vagy sugárfókuszálás. Valójában a III. osztály nagyobb teljesítménytartományaiba tartozó lézerek célzottan defókuszálják a sugarakat körülbelül 30 fokosra, hogy szélesebb kezelési területeket tegyenek lehetővé, és csökkentsék a fókuszált lézerenergia kockázatát. A ColdLasers.org szerint a legtöbb szakember által használt 250 W-os (nem mW-os) hőlámpák hajlamosabbak a páciensek bőrének megégetésére. Mindezzel együtt az ilyen kezelések szakértői megjegyzik, hogy a kimenő teljesítmény, a lézerfény hullámhossza és a pulzációk jelenléte vagy hiánya befolyásolhatja a készülék hatékonyságát – a készülékek között óriási a választék, az otthoni használatra kapható kis kézi rendszerektől az egészségügyi szolgáltatók által vásárolt nagyobb, erősebb egységekig. A ColdLasers.org megjegyzi, hogy 1350 nanométertől (nm) 400 nm-ig (a kék spektrumban) terjedő hullámhosszúságú eszközök állnak rendelkezésre. Izom- és csontrendszeri felhasználásra jellemzően a 800 nm és 860 nm közötti készülékeket ajánlják.
A hullámhossz után a dózis is aggodalomra ad okot. Egy 1998-as tanulmányban Tunér és Hode azzal érvelt, hogy az LLLT-vel kapcsolatos 1200 tanulmány áttekintése során 85 pozitív és 35 negatív kettős vak vizsgálatot találtak. A negatív tanulmányok közül azonban mindegyikben a lézerenergia szuboptimális dózisát használták, és ezért nem lehetett volna pozitív eredményeket várni. Elvileg a dózisnak a kérdéses kezelési terület mélységével és méretével együtt kell növekednie.
Az interneten és a szakirodalomban is az LLLT két fő alkalmazási területét írják le. A kis célpontokon, 2 mm2 – 20 mm2 -en történő alkalmazását leíró írások szerint a test meridiánjai, triggerpontjai, akupontjai vagy nyirokrendszere mentén található távoli helyekre hat, amelyek “irányítják a problémás területet”. A mozgásszervi gyakorlatban sokkal jellemzőbbek a 60 mm2 és 250 mm2 közötti célterületek, amelyek közvetlenül magát az érintett szövetet tükrözik.
A sok perifériás szövet mélységét tekintve jogos kérdés, hogy milyen mélyre hatol be egy lézer? 2 cm-nél a lézer energiájának 84 százaléka már elnyelődött. Egy adott spektrumon a nagyobb teljesítményű lézerek nem érnek el nagy behatolási mélységet, de mivel több energiát adnak át a betegnek, gyorsabban elérhetik a kívánt dózisokat, jellemzően 4 joule/cm2 és 12 joule/cm2 között.