Szólásszabadság (6): Harci szavak
Ez a bejegyzés három kérdésre ad választ.
1. Mik a harcias szavak?
2. Védi-e a harcias szavakat az Első Kiegészítés?
3. Ha nem, miért nem?
Mik a harcias szavak?
Megállapítható, hogy a Chaplinsky kontra New Hampshire, 315 U.S. 568 (1942), az alább tárgyalt alapvető harcias szavak ügye óta eltelt években a harcias szavak kategóriája jelentősen szűkült. Ahogy én olvasom a későbbi eseteket, a verekedő szavak olyan szemenszedett sértések, amelyek alapulhatnak faji, etnikai származáson, valláson vagy nemen, de nem feltétlenül kell, hogy alapuljanak. Például, ha valaki odamegy valakihez, és az illető édesanyjára kiabál egy trágár sértést, az is minősülhet harcias szavaknak. De egy ugyanilyen üzenetet tartalmazó transzparens átvétele az adott személlyel szemben nem minősül büntethető harci szavaknak.
A harci szavakat nem védi az Első Kiegészítés
A Legfelsőbb Bíróság a Chaplinsky-ügyben így magyarázta ezt:
Vannak bizonyos jól meghatározott és szűken korlátozott beszédosztályok, amelyek megakadályozása és büntetése soha nem okozott alkotmányos problémát. Ezek közé tartoznak a fajtalan és az obszcén, a trágár, a becsületsértő és a sértő vagy “harcias” szavak – azok, amelyek puszta kimondásukkal sérelmet okoznak vagy a béke azonnali megzavarására hajlamosítanak. … az ilyen kijelentések nem képezik lényeges részét semmilyen eszmei kifejtésnek, és olyan csekély társadalmi értékkel bírnak, mint az igazsághoz vezető lépés, hogy a rendhez és erkölcshöz fűződő társadalmi érdek egyértelműen ellensúlyozza a belőlük származó bármilyen előnyt.
Miért nem védettek a harcias szavak?
A Bíróság válasza a Chaplinsky-ügyben többrétű.
Először is, a Bíróság szerint van egy történelmi alapja, nevezetesen az, hogy soha nem gondoltak másként. Ez azonban nem teljesen kielégítő, mert a Bíróság felsorolja a trágár és a profán kifejezéseket is, amelyek (amennyiben nem obszcén) ma már mindkettőt védi az Első Kiegészítés. Emellett a Bíróság felsorolja a becsületsértő szavakat is, de ezt a kategóriát mára jelentősen korlátozta a New York Times kontra Sullivan, 376 U.S. 254 (1964), amely alkotmányba foglalta a rágalmazást, mivel az nem csak a köztisztviselőket és közszereplőket érinti, hanem a magánszemélyeket is, amennyiben a beszéd közérdekű kérdésről szól.
Másrészt a Bíróság azt sugallja, hogy a harcias szavak hajlamosak a béke azonnali megzavarására ösztönözni, ami Holmes és Brandeis egyértelmű és közvetlen veszélyességi tesztjére emlékeztető indoklás. De ez sem kielégítő magyarázat: ahol a verekedő szavak jelen vannak, ott nem kell vizsgálni, hogy valóban fennáll-e a világos és közvetlen veszély. Talán az a válasz, hogy a harcias szavakra adott erőszakos reakció azonnali és ösztönös; nincs idő az ellenbeszédre.
Harmadszor, a Bíróság az úgynevezett kategorikus mérlegelést alkalmazza. Nevezetesen, mérlegeli a szólásszabadság érdekét, mondjuk, a verekedő szavakkal szemben a rendhez és erkölcshöz fűződő társadalmi érdekkel, és megállapítja, hogy általában véve az utóbbi felülmúlja a szólásszabadság érdekét. Érdekes módon a Bíróság ezáltal olyan tartalmi megkülönböztetést alkalmaz, amely egyébként nem megengedett a szabályozói szerepkörben eljáró kormányok számára. Ráadásul a kategorikus mérlegelés összeegyeztethetetlennek tűnik az eszmék piaca logikával.
A harcias szavak és a többi kategória kizárása az Első Kiegészítés védelméből (vagy lefedettségéből) azt tükrözi, amit az Első Kiegészítés “kétszintű elméletének” neveznek, egy olyan elméletet, amely a beszéd tartalmán alapul.