Túl sokat beszélő emberek

Először kedvesnek és extrovertáltnak tűnnek. Társaságkedvelő emberek és jó társalgók. De idővel a beszélgetésük fárasztóvá válik. Minden találkozás után energia nélkül maradsz.”

A probléma az, hogy olyan emberek, akik túl sokat beszélnek, szinte mindig magukról, és nem figyelnek. Amikor elbúcsúzol, úgy érzed, hogy nem volt beszélgetés, hogy egy végtelen monológ hallgatója voltál. Mi történik azokkal az emberekkel, akik sokat beszélnek? Miért viselkednek így?

Logorrea: Egy mentális rendellenesség tünete

A pszichológiában van egy szó a túl sok beszédre való hajlam leírására: Logorrhoea. Valójában ez valamilyen alapvető pszichológiai probléma tünete, általában a mániás állapotoké, az izgatottságé és a szorongásé.

A logorrhoea a beszédfolyam mennyiségi megváltozása, amelyet a beszéd gyorsulása és proletársága, valamint a megszakítás nehézsége jellemez. Vagyis az emberek sokat és gyorsan beszélnek, szokatlan tempóban, amit nagyon nehéz megszakítani.

A logorrhoeát sok esetben a gondolkodás felgyorsulása okozza. A gyakorlatban a gondolat nagyon gyorsan halad, így a beszéd is ennek a sebességnek a kifejeződése. De ellentétben azokkal az emberekkel, akik túl sokat beszélnek magukról vagy a problémáikról, ebben az esetben mentális zavarról van szó.

Sőt, néha a beszédük összeférhetetlenné válik, vagy nem tudjuk követni a logikai szálat, ami annak köszönhető, hogy a gondolkodásmódjuk olyan gyors, hogy a személyek “gondolatrepülést” tapasztalnak. Központi gondolatok híján beszédük összefüggéstelen lehet.

Ezekben az esetekben szükséges, hogy az illető speciális pszichológiai segítséget kérjen az alapbetegség kezeléséhez.

Puszta énközpontúság

A túl sokat beszélő emberek nem mindig szenvednek valamilyen rendellenességben, néha egyszerű egocentrizmusról van szó. Amikor nincs felgyorsult beszéd, és az illető mégis sokat beszél magáról, akkor valószínű, hogy nárcisztikus vonásokkal rendelkező személyiséggel rendelkezik, ami arra készteti, hogy azt higgye, ő a világegyetem középpontja, és csak az ő problémái fontosak. Ezeknek az embereknek normális, hogy a beszélgetés, vagy inkább a monológ körülöttük forog.

A valóságban fel sem merül bennük, hogy a monológjuk untathatja a többieket. Ezek az emberek annyira elmerülnek önmagukban, hogy feltételezik, hogy minden, ami velük történik, általános érdeklődésre tarthat számot. Sokat beszélnek és nem figyelnek, olyan emberek, akik számára a többiek problémái nem érdemesek arra, hogy meghallgassák őket.

A beszélgetés monopolizálására tett kísérletek mögött általában nagyfokú bizonytalanság rejtőzik. Azok az emberek, akik túl sokat beszélnek magukról, jól érzik magukat, ha figyelmet kapnak, és mások meghallgatják őket, mert ezt értékük jeleként értelmezik.

Az ilyen emberek által kedvelt beszélgetési témák általában a sikereik és élettörténeteik, mindazok, amelyek szépíthetik őket a többiek szemében. Így a háttérben ez a monológ nem más, mint az állandó önmegerősítés igénye.

Sőt, gyakran a monológ a belső párbeszédük elrejtése. Az illető nem akar meghallgatni, hanem azt akarja, hogy meghallgassák. Másokon keresztül akarja megfigyelni önmagát. Nietzsche tökéletesen összefoglalta ezt: “Ha sokat beszélünk magunkról, az önmagunk elrejtésének is eszköze lehet.”

A panaszok rózsafüzére

A túl sokat beszélő emberek monológjának tartalma is fontos, hogy megértsük, mi történik velük. Míg a nárcisztikus és egocentrikus vonásokkal rendelkező ember általában az eredményeire alapozza a beszédét, addig vannak olyanok, akik csak a problémáikról beszélnek.

Ezekben az esetekben a problémáink nem háttérbe szorulnak, hanem szó szerint kitörlődnek a beszélgetésből. Ezek azok az emberek, akik félbeszakítanak, amikor beszélgetünk, mert a mi nehézségeink, konfliktusaink és problémáink nem olyan nagyok és fontosak, mint az övék, ezért úgy gondolják, hogy joguk van monopolizálni a beszélgetést.

Hosszú távon a közelükben eltöltött tíz percek végül elnyelik az energiáinkat, míg az ő beszélgetésük panaszok sorozatává silányul. Azok az emberek, akik csak a problémáikról beszélnek, mindig találnak okot a panaszkodásra, nem képesek meglátni az élet pozitív oldalát.

Lényegében ezek az emberek, akárcsak a nárcisztikusok, mélyen elmerülnek az egójukban, és hiányzik belőlük az empátia, ami megakadályozza őket abban, hogy megértsék, hogy másoknak is vannak problémáik, és támogatásra van szükségük, vagy legalábbis megérdemlik, hogy meghallgassák őket.

A nárcisztikusokkal ellentétben azonban ezek az emberek úgy döntenek, hogy az áldozat szerepét vállalva a figyelem középpontjába kerülnek. Bizonyos értelemben a szánalom gerjesztése a másokkal szembeni manipulációs stratégiává válik.

Ez egy meglehetősen perverz manipulációs mechanizmus, amely a szavakat használja, mert míg a nárcisztikus esetében általában nem okoz gondot megszakítani a sikereire összpontosító beszédet, addig a csak a problémáikról beszélő emberekkel furcsa játékba kezdünk, kötelességünknek érezzük, hogy meghallgassuk őket. Bizonyos értelemben a problémáik csapdába ejtenek minket, így kénytelenek vagyunk meghallgatni őket, és sajnáljuk őket.”

Hogyan szabjunk határt a túl sokat beszélő embereknek?

Minden beszélgetésnek, ahhoz, hogy gyümölcsöző és gazdagító legyen, kétirányúnak kell lennie. De lényeges megkülönböztetni azokat az embereket, akik mentális vagy neurológiai rendellenesség miatt beszélnek túl sokat, azoktól, akik túlzott egójuk miatt monopolizálják a beszédet.

A logorrhoeában szenvedő emberek nem tudják tartani a beszédüket, bármennyire is igyekeznek. Ezért pszichológiai segítségre van szükségük. Más esetekben, ha az illető igyekszik, empatikusabb hozzáállást tud kialakítani, és teret enged a beszélgetésnek a többiekkel.

Ha olyan emberekkel találkozik, akik túl sokat beszélnek és nem figyelnek, kívánatos, hogy egy bizonyos ponton egyenesen, mindig udvariasan és igyekezve pozitívan közölje velük, hogy a beszélgetésben fontos a beszéd és a hallgatás. If you feel that this relationship is seriously affecting you, absorbing your emotional energy, you’ll have to set limits and go away.