Technicolor

A Technicolor filmeljárás volt a domináns technológia a színes filmek forgatására Hollywoodban az 1930-as és 40-es években. Ez befolyásolta, hogy két Óz földjén készült filmterv hogyan jutott el (vagy nem jutott el) a közönséghez.

A negatív oldalon Ted Esbaugh animátor nem tudta forgalmazni 1933-as Óz rajzfilmjét, mert jogi vitába keveredett a Technicolor Motion Picture Corp. céggel, amely szigorúan ellenőrizte az eljárásokat.

A pozitív oldalon az 1939-es MGM-film, Az Óz, a nagy varázsló diadalmasan Technicolorban, a cég új, 3 csíkos színes eljárásában valósult meg. (Az első hollywoodi film, amelyben a 3 színű eljárást alkalmazták, 1935-ben készült; 1936-ban további öt, 1937-ben pedig húsz filmet készítettek.) Ez jelentős logisztikai teljesítmény volt: a 3-strip Technicolor eljáráshoz szükséges hatalmas kamerákat a Technicolor Corp-tól kellett bérelni, és napi tesztelést és tisztítást igényeltek. Egy-egy összetett felvételhez, amelyhez több kamerára volt szükség (az Óz című produkcióban egyes jelenetekhez akár kilencre is), az MGM stábjának néha éjszaka kellett forgatnia, mivel csak akkor állt rendelkezésre a szükséges számú kamera.

A Technicolor Corp. minden egyes Technicolor-film felügyeletére saját tanácsadót biztosított. (Az Óz, a nagy varázsló esetében ez az ember Henri Jaffa volt.) A Technicolor ragaszkodott ahhoz is, hogy minden stúdió legalább egy operatőrt alkalmazzon minden Technicolor filmhez: vagy egy Technicolor első operatőrt (heti 250 dollár), egy második operatőrt (125 dollár) vagy egy harmadikat (62,50 dollár). Az Ózhoz az MGM egy Második és egy Harmadik operatőrt is felfogadott a Technicolor-tól, de összességében saját emberét, Harold Rossont hagyta felelősnek.

Az irányításra szükség volt, mivel a Technicolor eljárás nem adta vissza a színeket abszolút hűséggel, és szükség volt a beállításokra. A fehér szín állandó problémát jelentett; a jelmez- és díszlettervezők megtanultak törtfehér árnyalatokat helyettesíteni, hogy a végeredményként kapott filmen fehérnek tűnjön. Minden leforgatott jelenethez szükség volt egy színtesztcsíkra: egy fehér tesztkártyát, az úgynevezett “liliomot” helyeztek be a jelenetbe, és további három-négy lábnyi filmet forgattak le, hogy a fejlesztést a kék vagy a sárga felé lehessen állítani, hogy fehéret eredményezzen a vásznon.

(Ez a fajta gondoskodás és beállítás nem volt újdonság Hollywoodban. A tervezők már korábban is megtanultak furcsa színkombinációkat alkalmazni, hogy a szürke tetszetős árnyalatait hozzák létre a fekete-fehér filmen.)

Az Óz-projekt néhány különleges kihívást jelentett: a Bádogember fényes felülete és a csillogó rubinpapucs olyan tükröződéseket vethetett a kamerákba, amelyek elrontották a felvételeket.

A folyamat intenzív világítást is igényelt; az MGM 150 darab 36 hüvelykes ívlámpát használt a produkcióhoz, és más stúdiókból kellett kölcsönkérnie a lámpákat. (A film pusztán a világítás végső költsége 226 307 dollár volt.) A hangszínpadokon a hőmérséklet néha elérte a 100 fokot, és gyakori volt, hogy az emberek elájultak a hőségtől. A Munchkinland bonyolult díszletét tűzoltósági felügyelő járőrözte, aki kereste a forró pontokat, és néha elrendelte, hogy bizonyos helyeken kapcsolják le a fényeket. Az erős megvilágítás szemfáradtságot okozott (ezt nevezték “klieg eyes”-nak); néhány előadó később arról panaszkodott, hogy a látása tartósan károsodott.

See also

• Harold Rosson
• bozontos papucs